Kreativitás, Innováció

Sajátos morfondírozásom szintjén nem erőlködöm a "fogalmak és terminológia" problémái terén rendet tenni. Talán nem tévedek, ha azt gondolom, hogy az itt használt "közismert", ámde egyben többé-kevésbé pontatlan szakkifejezések jelentéstartalma számomra és még sokak számára elég jó átfedéssel hasonló, persze sohasem azonos. A definiciókat hagyjuk, ha nem is sehova, de biztosan félrevezetnek onnan, ahol használni szándékozom e fogalmakat, inkább ki-ki értse úgy a kreativitást, innovációt és hasonlókat, ahogy egojának legkellemesebb.

Egy ideje hiszek abban, hogy alkatunk szerint vagyunk néhányan, akiknek majdnem mindegy milyen formában manifesztálódik az a velünk született hajtóerő, amitől gyakran álmatlan éjszakáink vannak, a tettvágy nem hagy pihenni.
Átrendezzük a laboratóriumot, - ha feleségünk engedi - a lakást, vagy legalább annak egy részét is - barkácsolunk, vagy fotókat készítünk. Majdnem mindegy mit, de csinálunk, úgynevezett rendet csinálni viszont nagyon nem szeretünk. Mi vagyunk azok, akik nem visszük sokra egy szűk területen, mert sok más is érdekel, témát váltunk, metodikát fejlesztünk, utánozunk, alakítunk, mindig mindent legalább egy kicsit másképpen szeretnénk csinálni. Gyakran szakmát váltunk, akár életmódot is, ha kell (vagy lehet). Nem biztos, hogy a szép nagy nemes célok, feladatok érdekesebbek számunkra, mint egy apró ötlet, amivel bíbelődni lehet, ami sikerül és akkor jó - ha nem, akkor miért nem ... és csak azért is...

Ritkán törekszünk hatalomra, a pozícióért-helyezkedés nem nekünk való. Akik viszont azt szeretik, minket tűrnek el nehezen környezetükben. Mi pedig más kreatív alkatú sorstársainkkal egész jól, többnyire békességben elvagyunk. Sőt velük sokszor jobban megvagyunk, összeférünk, mint másokkal, a se ide, se oda igazán nem tartozó többiekkel. Persze hogy versengünk is, de a dolog nem vérre, hanem inkább belső örömre, dicsőségre megy.

Innen nézve a "művészi" (nem szeretem ezt a fennkölt megjelölést, melyet egy nagyon kellemes tevékenységforma csak egyes részeire akarnak kényszeríteni rendszerint azok, akik nem művelik) és a "tudományos" (hasonlóképpen nem szeretem) tevékenység - sokkal inkább molyolás mint "alkotómunka" - kevéssé különbözik egymástól. Ezért vagy sem, vannak Leonardo da Vinci alkatú művész-tudósok és vagyunk sokan, akik "főállásban kutatunk", de sok időt szentelünk - helyesen engedünk, engednénk, engednek - arra, hogy egyéb formában is ápoljuk, kibontsuk kreatív hajlamunkat.

Ez első követ egyetemista koromban faragtam át. Nem neveztem szobornak, inkább a menhir, a totem, a szimbólum világába tartozott, ennek megfelelően nagy, durva homokkő volt, otromba, elnagyolt és nehéz. Ennélfogva a "panel-lakást" hamar kinőtte, ma már nem is tudom hol kallódik. Az első fenyőfa darabot az 1965. évben, lányom születése boldog és a Belgyógyászat szigorlatra készülődés kevéssé boldog időszakában alakítottam át "domborműnek". Ma is itt függ előttem a falon, és figyelmeztet, emlékeztet. Aztán jött az első darab cseresznyefa, amit - most már sajnos néhai - Bocz Gyula barátomtól kaptam, mint "faragásra alkalmasabb, nemesebb anyagot". Márványhoz 1981-ben j utottam, ahogy ma is gyakran, építkezési hulladékból szedtem fel egy tenyérbe való darabot. Akkoriban Marseille egyik laboratóriumában igyekeztem rájönni, hogyan lehetne gőte gerincvelői motoneuronokat rábeszélni, hogy tűrjék jobban és főleg hosszabban a mikroelekródára nyársalást. A napi frusztrációt a tengerparti naplementék feledhetetlen látványa oldotta - a nézelődés semmittevését pedig a márványdarab dörzsölgetése. Semmiféle szerszámom nem volt, csak csiszolópapír meg idő.

Ma már többféle eszközzel könnyítem a nagyolás, előfaragás keserves időszakait - és keserítem porral, zajjal a környezetemben élők nyugalmát. A végső időszak, amikor már csak kézimunka, szemlélődés, pepecselés marad, keveseket zavar és talán még több örömet okoz. Vége soha nincs, többnyire abbahagyom, mintsem befejezem - illetve hagyom a dolgot egy másik kreatív tevékenységbe átalakulni, melyet környezetem átalakításának lehetne találóan nevezni. A faragott, formált fa, kő, vagyis a forma rendezi a teret, és a fényben érvényesül. A fényben él, alakul át napról napra - néha ciklikusan, néha csak egyszer és soha többé. Lehet, persze hogy lehet, nem is a "szobor" (ezt a szót sem szeretem) hanem én változom, aki nézem, aki csináltam a magam örömére és emócióimat, frusztrációmat vetítem rá, csakúgy, mint a világra úgy általában. Mindegy. Mindenképpen kellemes és ártalmatlan időtöltés.

Vannak páran, akik rég tudnak erről a tevékenységemről, sőt olyanok is, akiknek efajta ajándékkal kedveskedtem. Bíztattak - kérettem magam sokáig -, hogy "lépjek a nyilvánosság elé", sőt igyekezzem eladni. Előbbi és utóbbi egyaránt furcsa függeléke, hovatovább értékmérője lett - szerintem sajnos - a magunk örömére folytatott kreatív tevékenység termékeinek. Barátaim, köztük "profi művészek" véleménye sokkal fontosabb, mint a "közönségsiker" vagy "elismerés", mely szinte sosem érdekelt. Inkább a magam bírája szeretek lenni, ha nekem tetszik jó, ha netán ugyanaz másnak nem, akkor többnyire a lelkemnek mégjobb. Legalább ebben se vagyok ugyanolyan, mint mások. A közelmúltban azonban egy szerencsésen elnyert "ösztöndíj" kapcsán (pénzt nem, csak "paripát és fegyvert", azaz helyet, eszközt, anyagot, lakást és ennivalót kaptam) megpróbáltam valamit, valami nagyon mást. Na nem olyan nagyon merészet, hiszen szokásos életmódomat nem mertem megváltoztatni, sem a hidat felégetni. A nagyon más lényege, hogy megpróbáljuk (azokkal és miattuk, akik az ösztöndíjhoz segítettek) eladni faragványaimat. Ez utóbbi megköveteli, hogy mutassam be mit kínálok, miből lehet választani - avagy milyen az, amit magamnak, barátaimnak, szeretteimnek csináltam és éppen ezért sosem lesz eladó.

Így fogadtam el végre a bíztatást, hogy egyetemi lapunkban mutassam meg faragványaimat azoknak, akiket érdekel, és azoknak is, akik csak átlapozzák, de észreveszik és netán érveket kovácsolnak mondván "a kutatómunkától elvont energiát pocsékolom ilyesmire?. Megnyugtatom őket jóelőre, ezt a vádat (? véleményt?) több mint 20 éve ismerem és ignorálom. Nekik is való az a másik "megállapítás", miszerint az egyetemi hierarchiában érlelődő frusztrációt szublimálom ilyenformán. (Megjegyzés: ez az írás eredetileg a PTE egyetemi lapjának 2003. decemberi számában megjelent és tíz valahány szobrom képeivel illusztrált írásom kissé átfogalmazott változata.)

Csendes örömmel szoktam nézegetni e fórumon az elmúlt pár évben megjelent szebbnél szebb fotókat. Talán azzal, hogy a magam részéről másfajta kreativitás termékeit mutogatom, bátorítani remélem azokat, akik festenek, faragnak, szőnek, kerámiáznak vagy kertet építenek, formálnak, íme egy fórum, ahol nekünk kedves, nekünk szép dolgainkat megmutathatjuk.

Szoborról képet csinálni nehéz, sok fotós szerint önálló kreatív tevékenység. Mindenesetre sokat elárul arról az intim kapcsolatról, ami egy térben-fényben létező forma és egy látni, befogadni képes agy között létrejön. Magam is megpróbáltam, de munkáim dokumentálásánál, egyik másik számomra kedves nézőpont kiemelésénél tovább még nem jutottam. Az itt bemutatott képek részben Bánvölgyi Ágnes alkotásai. Kérem, fogadják tanúságomat arról, hogy ezek Ágnes szemével választódtak a "környezet ingerei közül", tőle kaptak sajátos hátteret, társultak éppen így egymással, és figyelemreméltó kreatív munkája eredményeként született a látvány. Az az összkép, amit először megpillantva kicsúszott belőlem az őszinte elismerés, "Ágnes, ezek szebbek, mint a faragványaim". Valóban szebbek és általa, tőle, miatta, kreativitása kapcsán lettek ilyenek. Gyakorlott szemnek nyilván feltűnik a digitális képalkotás terén való jártassága, ez a munka során előny, de az eredménynek sincsen a "metodikából" kára. Vele egyetértve mostmár ketten együtt, egyenrangú alkotóként köszönjük, hogy megnézik munkánk gyümölcsét, kellemes, nyugalmas perceket kívánunk hozzá a Karácsonyhoz méltó napokban.

A "látvány" megszületett, önmagában él már, de a morfondírozgatás sem szűnt meg, élénken foglakoztat például a kreativitás és innováció bonyolult viszonya egymáshoz. Hagyjuk ez utóbbi fogalmat is kinek-kinek ízlése szerint érteni, szeretni, tűrni, vagy éppen megvetni. Csalóka-szoros összefüggése a tudománnyal, kutatással még inkább magától értetődően kívánatosnak tűnik. Vagy vélhető legalább. Valljuk meg azonban, hogy bizonyos életkor és tapasztalat birtokában sokan, ha ugyan nem valamennyien, teljesen bizonytalanok lettünk: egyfelől az innováció az "új, az újítás, az eredetiség" csábítása aligha vitatható - ugyanakkor csapdáit is látjuk. Könnyű túlozni és azt állítani, tanácsolni, sőt számonkérni, hogy az új, az eredeti, valóban jobb, értékesebb. A nagy kérdés az, hogy mihez képest? Lehet ma, amikor például valószinűleg halványan sejtjük mégcsak a human genom program sikereit és jövőbeli jelentőségét, lebecsülni a tényfeltáró analitikus munkát a biológiában illetve az orvostudományban? Azt a munkát, amiből a genom térkép megszületett! Lehet valamely tudás egy villanás, egy ragyogó pillanat, melynek újdonsága azonnal megragad - de alighanem ugyannyi példa volna a keserves lassú analitikus munka gyümölcseként létrejött iránymutató tudásra is. Meggyőződésem, ha tetszik egysejt-elektrofiziológiai kutatómunkám sajátos következményeként, hogy az analitikus tényfeltáró munka ugyanolyan jelentős ma és a jövőben. Termékeit és művelőit a sok ráforditott idő és az elképzelések fokozatos érlelődése miatt ritkán vagy sohasem illették véleményformáló fórumok az "innovatív" jelzővel. Ugyanakkor aligha volna nehéz olyan példákat találni a természettudományban, melyek megkapták ugyan az előkelő innovatív felismerés minősítést, ámde sehova, vagy egyelőre csak rövid zsákutcába vezetőnek bizonyultak. Nem véletlen az sem, hogy az "innovatív" jelző sokszor utólag, retrospektíve társul az ismerethez.

Csakúgy, mint a művészetben. Vannak, akik a romantika illuzorikus túlzásai közé sorolják az "eredetiségre, innovációra, megújulásra, megújításra" törekvést, ide sorolva a kérészéletű "izmusok" nagyrészét: A tartósabbnak bizonyult stiláris mozgalmak viszont az olyan aligha homogen törekvések, mint a szürrealizmus vagy az absztract, a nonfiguratív. Ezek nyomai más mozgalmakban is észlelhetők, és saját holdudvarukba számos, hol harsányabban, hol megengedőbb tónusban "változat, altípus, közeli iskola" minősítéssel megtört "mozgalmak", vagy alkotók tartoznak. Másszóval az innovativ eredetiség minősítés nagyonis viszonylagos. Vannak, akik az eredetiségre törekvő romantikus túlzás rovására írják a "képzőművészet elsorvadásáról" kialakult közkeletű illúziót. Ez is elvakultság, hiszen be kellene látni, hogy mindössze az erőltetett innovációra törekvés jutott (időlegesen?) zsákutcába, de sem az alkotószellem, sem pedig a képzőművészet termékei iránti igény nem csökkent (csak a fizetőképes kereslet!). Ne arányokkal számoljunk, statisztikákra és felmérésekre hivatkozva mondván, hogy például a sokat nézett TV a vizuális képzőművészet, a jól eladható sajtótermékek pedig az irodalom iránti érdeklődést "szívják el". A kommersz termékek fogyasztói tömege mögött alighanem ma sokkal több (nem pedig kevesebb) olyan embertársunk rejtőzik, él és örül a művészetnek, mint párszáz évvel korábban, a romantika előtt, amikor a művészet sorvadásáról még nem volt divat értekezni.

Lezárhatatlan vitát provokálnak a fenti szavak, állítások, tudom, nem is célom bárkire erőltetni véleményemet. Engem meggyőz a galeriákban, folyóiratokban, könyv és zeneműboltokban, a TV és rádió kulturára szakosodott műsoraiban megjelenő mennyiség és minőség. Kétségtelenül létezik és erőteljes az "innovatívnak nem, vagy alig mondható" képzőművészet és irodalom is. Talán vannak, akiknek vizuális adatbázisában - vagy kedvenc könyvei között - előfordulnak a saját munkámat inspiráló, meghatározó faragványok, és mérlegelni is van kedvük, miért emlegetem az innovációt, miközben saját munkáimból mutatunk néhányat. Nemcsak megtűrten, hanem sikeresen él tehát a sokak szerint már korszerűtlen, mert már nem innovatív stílus a képzőművészetben. Ma és minden bizonnyal holnap is. Az innováció és eredetiség számonkérése pedig helyére kerül, mint a kulturtörténet egy fejezetére jellemző törekvés.

Nem véletlenül említem a számonkérést - és nem véletlenül kerülöm a "szubjektív vélemény" gumicsont témáját, hiszen többnyire van, volt, lesz valaki, aki joggal vagy önhitten minősíti, mások, vagy ugyanők pedig számonkérik az amúgy természetesen vitatható (mértékű??) eredetiséget. Művészetben, gyógyító eljárásban, kutatási tervezetben és tudományos minősítésben (talán nem egyaránt, de biztosan hasonlóan). A számonkérés a baj gyökere és a kreativitást fékező faktor mind a tudományban, mind pedig a művészetben (szerintem). Valószínűleg kevesebben menekülnének alkohol és/vagy drog mámorba, vagy süllyednének előbb csak tétlen, majd tehetetlen depresszióba, ha kreatív hajlamaik, illetve létrehozott alkotásaik nem buknának el az innováció-eredetiség illuzórikus mércéje miatt.

Valószinűleg nagyon sokan, akik a kézműves vásárokon, saját környezetük igényesre munkálásában bizonyítják töretlen alkotó kedvüket, nem óhajtanak beállni az innovatív eredetiséget, mint felfújt szappanbuborékot kergetők táborába.
Nem véletlenül hagyom kibontatlanul az innováció számonkérésének problematikáját a tudományban. Egyetemi lapunkban szóljanak erről nálam illetékesebbek - ha van megfogalmazható mondanivalójuk.

Node hova jutna a világ, hova kerülne a számonkéréskor alulmaradó tömeg, ha a hangadók feladnák tetszetős szólamaikat és e témában vélt autoritásukat? Kinek, kiknek származna ebből elsősorban és közvetlenül kára? Ugye nem kell féltenünk az emberiség, mint olyan kultúráját, sőt még a civilizációt is alig. Van egy másik (ugyancsak nem eredeti) tényező is, amit szintén ne feledjünk. Ha nincs "hangadó", ki segít dönteni a választásban, a minősítésben? Kire támaszkodjon a bizonytalan, saját ízlésére hagyatkozni gyáva, amikor netán zsebébe kell nyúlnia, hogy az "áhított" műalkotás (vagy a jó befektetés) birtokosának érezze magát?

Visszaértem egy lassan 40 éves, még diákkoromban megszületett gondolatomhoz. Nem volt pénzem megvenni - és tartásom gátolt barátaimtól egyszerűen ajándékként elfogadni -, ezért megpróbáltam magam megcsinálni. Hamar rájöttem az ízére és arra, hogy mekkora különbség az utánozás, másolás helyett létrehozni valamit. Eredeti vagy utánérzés? Stílusgyakorlat vagy ellenkezőleg, ügyetlen dilettantizmus? Szenvedtem ezektől a kapott-hallott, vagy magamban megfogalmazott minősítésektől, amíg másodlagosságuk felismerése felváltotta a bizonytalanságot. Csinálni kell, próbálkozni kell - legfeljebb (nem)sikerül, de az öröm, a kreativitás öröme megmarad. Elvehetetlenül. Az enyém, a miénk, akik megpróbáltuk, és a tiétek, akiknek örömmel megmutatjuk.

Kellemes békességet kíván hozzá e sorok írója, Czéh Gábor.