Losonczi Miklós : Határ János vallomása Afrikáról

Minden festői életmű akkor lesz maradandó igazán, ha általános értékei mellett a különösséget is tartalmazza. Határ János a szándékaiban ezt az összetett irányt választotta, művészete ezért tett és eredmény. Egy lehetőség általa színes idővé érlelődött. Önvallomásában olyan célt fogalmaz meg, amiről ma már tudjuk, érték lett.
"Átforrósít a látvány, a táj s benne az ember, az emberi sokadalom. A bennem költészetté alakult tervem látható, remélve, hogy mások is osztoznak abban az örömben, amelyet képalkotás okoz nekem."
Erről az "égi örömről" tudósított Schiller és Beethoven a líra és zene hullámhosszán, ez az ünnepi, hétköznapi látványöröm Határ János képzeletének is lényege, gyökérzete, forrása és szárnyalása, az alkotás egyszerre küzdelem, kín és öröm, így születik az Ő esetében is a mű. Többszöri átváltozás révén immár a magyar festészet szellemi vagyonát is gazdagította paksi sorozatával, erdőciklusával, egyedien első algériai fejezetével. Ez utóbbi gyermekálmok nyomán egyszemélyes belső meséből, melyet ömagának mondott, vált utazássá, élménnyé, műalkotássá. Rilke említi, hogy "az élmények tapasztalatok" és hozzáteszi, mikor azok elfelejtődnek, s visszatérnek, "akkor indul el a vers első szava".

Határ Jánosnál mindez a kép, a festmény, csupán az a tény, hogy valaha álmodott a tengerről, a Szaharáról, s addig nem nyugodott, míg el nem jutott Algírba, Oranba, hogy Petőfi szavait kölcsönözve, átalakítva, az álmok neki se hazudjanak. A valót, az igazit mondták, sugallták, képekkel ajándékozták meg. Elment Ő is a világ végére, hogy felgyorsulva, meggazdagodva művész legyen. Az lett. Nyitány és végállomás. A teremtő közeg, a festői szubjektum frissessége ezen áramlások révén átalakító erejű, ezzel nemcsak megnevezi a Duna és a sivatag eltérő lényegét, hanem gyarapítja az univerzumot.

Határ János Faddon született.
Ahogy cseperedett, a természet imádója lett. A kör egyre tágult és mélyült benne, a látvány pompája érintette, éltető kincse lett a "vörösen izzó napkorong", melyet hajnalonta pillantott meg a természet ünnepi liturgiájaként. Tíz éves korában édesanyja volt a mester. Ő segítette szellemi ébrenlétté álmodozását azzal, hogy felhúzta az órát, ébredjen, fia így ámulhatott a felhők között vonuló piros ostyára, mely megáldoztatta a füvet, a barmokat, a rétekre induló kaszásokat. Találkozott a lét ünnepével, miközben a szülői ház biztosította számára a festőeszközöket, a reneszánsz albumokat. Starthoz jutott, a többi már kizárólagosan rá tartozott. A rajtból pályaív lett, az álmokból a festmények valósága. A külső ingerek belső életté finomodtak, sűrűsödtek, mert felismerte és kifejezte a valóság tündérszigeteit. Tudott ámulni és választani. Az iskolában kockológiával fárasztották. Sok mester, tanára volt, a Tőlük kapott művészi adalékot elfogadta, de azokat ötvözte a magában rögződött forma és színvilágával. Ezért is mondható, hogy művészete egyéni. E belső hangra gyorsulva ezért talált rá Határ János azon hasznosítható tanácsra is, melyet Martyn Ferenctől kapott: "a legnagyobb tanítómester a természet". E tanács megegyezett önnön felismerésével, erősítette azt. Erre az irányra, a lényegre összpontosított, minden másról lemondott.
Amit Maupassant Falubert-ről mondott: "Élete az irodalom volt", rá is érvényes azzal a módosítással, hogy mindez jelen idő és a festészet. Amikor teljes magától értetődéssel a festői függetlenséget és kizárólagosságot választotta, akkor ez bizonytalan látóhatárt jelentett, s csak a későbbiekben vált bizonyos horizonttá. Nem a választás jelent küzdelmet, hanem az alkotássá érlelődő, fokozódó munka, de ez a kín és harc a kifejezésért vált minden reményével és reménytelenségével legfőbb boldogságává, hiszen több érzelmeknél és gondolkodásnál: élete. Határ János attól a pillanattól, hogy tizennyolcéves korában átlépte a felnőttkor küszöbét, "csak a művészetnek" élt. Kétségtelen, a nyitány éveiben ez pénztelenséget és kapkodást is jelentett, mégis az önmegvalósulás kiküszöbölhetetlen szakasza volt ez is. Az is látszat, hogy a váltás kínja átmenetileg lassította haladását, mert emberi felelősség kísérte döntéseit. Állást vállat akkor, amikor 1950-ben megszületett első gyermeke, csak a festészetet fogadta el, amikor ezt megtehette. Lelkiismeret kormányozta. Emberként, művészként egyaránt. Így a lassulás mégis gyorsulást jelentett, mert szívósságot rejtett. Erőt, felelősségérzetet az élet és a művészet iránt, nem megtorpanást. Kaptatót, kapaszkodást, küzdelmet. Hosszú és átható szemlélődést, munkát, mely festői cél-igazságaihoz segítette a gyakorlatban.

Amikor vallomását idézem, érzékelhetővé válik mindaz, ami Őt Egry József egyik örökösévé avatta: "Megláttam a levegővel körülvett tárgyakat, hogy miképpen alakítja át színgazdagságukat az áradó napfény." Ezt a varázslatos színjelenséget figyelte Pakson, a Városmajorban és Algériában is, más környezeti elemek között a vizsgálódás tárgya ugyanaz maradt.
Folytatom gondolatmenetét: "Ekkor fedeztem fel a természetben a reflexet, a fény és az árnyékok hatását". Ez a más nálunk, ahol az árnyék többnyire sötétedve színes és más Afrikában, ahol feloldódik a mérsékeltebb tónusú színességben. A piros a Szaharában nem barnul, rózsaszívűvé válik. Mindez nem egyszerűen az impresszionista káté alkalmazása, hanem a földrajzi tényezők számbavétele és ötvözése saját lelki inspirációival.
Határ János egyszerre hű önmagához, a festészet korszerű követelményeihez és Afrika, a magyar Alföld színtörvényeihez. Interkontinentális szabatosság ez, nemcsak az újdonságok felfedezése egyéni hullámhosszon. Különben is alkata, hogy végére jár egy előtte feltáruló jelenségnek, az élményt a megoldásig sürgeti. Megalkuvások nélkül, következetesen.
A hatvanas évek elején a dunaföldvári cigányputrik döbbentették meg, a félrecsúszott zsupptetők, a rogyadozó falak. 1958-ban rácsodálkozott a Tengelic melletti Benyovszky kastély ősbozótjára, mely akár Anderj Tarkovszkij "Stalker"-jének is alapforrása lehetett volna a nekilódult vegetáció csapzott indázásával. Az Andrej Rubljov filmre álmodója azonban nem járt itt, a tengelici motívummal először Határ János találkozott, csak utána fedezte fel ezt a vidéket Breznay József és Vecsési Sándor. Íme a hatás önvallomásában: "E szép erdő tavával, a nádassal és madaraival engem mindig az ott tartózkodásra kényszerített. Ott töltöttem a napokat úgy, hogy egy ceruzahúzást sem csinátam, csak elmélyedve csodáltam! Még most is az erdők hangulata adja a legmélyebb érzéseket számomra. Mondhatnám azt is, hogy gyötrelmeket idéz, mert nem elégszem meg a látvány felszínével. Ezért is van az, hogy az erdei motívum a kép alkotásánál csak indíték, hogy mi lesz belőle, azt a belső erők határozzák meg. Sokszor félve gondolok arra, hogy vajon a szemlélők fölfedezik-e érzelmeim megfestését képeimben". Nemcsak felfedezik, hanem magukban is érzik, ez a művészet és Határ János művészetének is nagy, általános ajándéka, az, hogy felemeli az embert, rádöbbenti az ámulásokra és a csodákra. Különben is az erdő a csönd, a meditáció, a szép és boldogító magány helye, ez sugallt Beethovennek szimfóniát, Paál Lászlónak képet, Vajda Jánosnak verset, a tér bécsi, váli, zámi erdeje. A megrázkódtatások közötti nyugalomra lelt Határ János is Tengelicen, megvilágosodott előtte a tölgyfák pitypangos, pipacsos, pillangós környéke, s ez rajz nélküli ámulat, később rajzzá teremtődő varázs, mű lett, benne és általa. Áhítat és megrendülés. Mivel képzeletében belső erők működnek, minket is arra késztetnek, hogy Hofmannsthal igéinek irányjeleivel, Határ János műveinek nyomvonalán befejezzük magunkban véglegesen "A külső élet balladáját", s igazi, lényegi, belső életet éljünk, annak örömeivel, felismeréseivel, mélységével és magasságával. A néző a befogadásban válik alkotóvá, a paksi Duna, a városmajori erdő, az algériai táj képi energiákkal kering bennünk is az Ő hatákony közreműködésével, melynek postása volt, postása lett nem egyszerűen Babits versének tanulsága szerint, hanem attól függetlenül, öntörvénye alapján.
Paks és az erdő készülődést jelentett, az igazi élményzuhatag Afrikában érte. Ez alapjaiban rázta meg, lényegi változást  okozott benne, feltámasztotta képzeletét együttérzését olyan dolgokra, melyekről eddig nem tudott. Ahogy Cézanne a Sainte Victoire hegynél, Szőnyi István Zebegényben, Tornyai János Vásárhelyen, Koszta József a szentesi tanyákon, Határ János Algériában találta meg végérvényesen önmagát. Íme ezzel kapcsolatos megjegyzése. "Legfőbb és legkorábbi vágyam 1983-ban sikerült, amikor átrepültünk a Földközi-tenger fölött, és leszálltunk Afrika csodálatos földjére. Én mindig éreztem, hogy Afrika számomra teljesen külön világ. Élményeim már akkor elkezdődtek, amikor kinéztem a repülőgép ablakán, és megláttam Afrika sokemelet magasságú vörösszikláit, ahogy az erős napfény megvilágította. Úgy izzott, mint amikor a vas olvad. Algírban szálltunk le, ott már csodáltam mindent. Oranba repültünk, hozzáfogtam nagy lendülettel a megfigyelésekhez. Napokon keresztül jártam a sikátorokat, piacokat, tengeri kikötőt, és mindent, mert minden más volt, mint Európában. Igan sokat küszködtem, eltelt már egy hét, és még nem tudtam, hogyan is fogom megfesteni Afrikát. Ezért is történt az, hogy nyugtalanságom, a többet látni vágyó szándéka egy veszélyesnek mondott útra kényszerített, a Szahara forró sivatagában lévő Gardaia oázis megtekintésére. Az itt látottak túlszárnyalták elképzeléseimet, sokkal többet kaptam, mint amit vártam".
Buddhát egy fa alatt érte a felismerés, Newtont is, aki egy alma hullásakor döbbent rá a gravitációra, Határ Jánost megvilágosodása életveszélyben, a Gardaia felé vezető út sirokkó viharában érte, nem Tarsusi Pál damaszkuszi portyáján, hanem Gardaia előtt. Mindezt ő nem szavakkal, igehirdetéssel, fizikai képlettel fejezte ki, hanem festészettel.
Algírban, Oranban, a kiszteli halászfaluban, a gardaiai oázisban, a sirokkó félelmetes porfelhőjében, a vörösen izzó sziklák végeláthatalan parazsában, a lengedező pálmafák örök táncában döbbent rá, ez "én vagyok", visszavonhatatlanul az a tapasztalat, a felismerés feszült és nyughatatlan örvénylésében, itt, az addig ismeretlen tájon, nem látott emberek között a kutatló, kereső Határ János megtalálta önmagát.

Magyar tájak

Az első gyermekkori akadémia maga a természet szépsége volt. A felnövelő faddi fák és a paksi Duna-parton ringó halászbárkák az Ő színes zsoltárai.
Súlyosan lebegnek a párás ködben, együtt a végtelenbe terjeszkedő idővel. Számtalan változatot festett erről, motívuma maradt 1962-től 1985-ig. A paksi halászbárka kora tavasztól késő őszig vesztegel a hullámzó vizen, haláruda, ahol firss pontyot mérnek, miközben tatján száradnak a hálók, hogy kora hajnalban indulhassanak a vizi zsákmányért újra szorgos halászok az imbolygó ladikokon. Télelőn a partra húzzák, hogy ne törje össze a jégzajlás, ott várakozik hóban, fagyban új tavaszig, tavaszáig, míg újra fel nem keresi Őt a felhők, hullámok, halak, emberek sokadalma. Mindezt meleg sárga tónusokkal, halvány lila pászmákkal ragadja meg, a természeti látvány több egységre osztódó tartalmát, mely egyszer tárgyszerűen szilárd, máskor turnerien ködvesző légies elomlás, sejtelmes fuvallat, de mindig, minden állapotában emberi.
A színes köd finom érzékenységgel fűzi egybe bárka, felhő, víz és part ringó, álló, mozgó alakzatait, festészettel hirdetve a lét egységét. A köd magába szívja a fölösleget, s csak ezt a szerves Mindenség-ünnepet az ősi és megújult pompát sugározza a látomásos látvány egyszerű, de annál fennköltebb, tartózkodó ragyogása.
Az is különös, itt a köd, gardaiai tájain a hőség eszi, marja a formákat. Valóságosan is, Határ János festményein szintúgy.
Annak igazolásául, hogy a mű, a paksi, dunaföldvári és algíri sorozat, mind a festő szellemi, lelki önarcképe, az erdőciklusról nem is beszélve, tárgyiasult színes gondolat: kép, látványba feledkezett érzelem. Rekvizítumokat keres és újdonságokat is talál, geológiai és történelmi üledékeket együtt, s mindezt lágy szilárdságú konstruktivitással tárja fel a festészet mély hőfokú vendéglátásának biztos iránytűjével. A hóval bélelt mezőt, a békességgel telítődő fákat, a természet négy évszakban tündöklő organikus és megbonthatatlan egységét.
A költészet rangjára emeli az erdőt, egészséges csöndjét és áhítatát villanja fel a sárgára, zöldre hangolt tónusokban, melyek ha szürkére váltanak, az már a tél. Máskor a zöld méltóság az ernyős lombozat, Paál László drámája megszelídül a színek orchesterében. Izgatják az átmenetek, a Tóth Árpád-i "ez többé már nem nyári alkonyat" színvarázsa, a színek állandó metamorfózisa, mely egyszerre évszak és lelkület.
Azonos lelki rendszeren belül hol a sfumatós érzelem, hol a konstruktív fegyelem irányába lendíti az együtthatókat a központi folt ellentételezésével, ahol a tér hajlítása, öblösítése, kanyarja annak fokozását érzékelteti.
Megihlette a paksi Duna nagyvonalú kanyarja. Ez a festői tempót illetően lassító motívum, mely azonban a formák sokszorozódását tekintve sűrítmény. Őt ilyen értelemben ragadta meg a homokzátonyos rész 1963-ban, ahol a valóság és ennek nyomán a festmény is az alakzatok boldogító zsúfoltságát eredményezi.
E kontrapunkt a táj és Határ János bő szókincsének tanúja, gazdag hombár, a zátonyos hordalék a színek diadalmas inváziója, ahol fent, lent, oldalt szürke, barna darócba öltözött testőrök vigyázzák a gyönyörű asszonyként hajló folyót: felhők, bokrok, fák.

1979-ben újra megrohamozza fantáziája a paksi Dunát. Ezúttal késő ősszel, amikor a rozsdálló part fűzei tükröződnek a folyóban, színes föld színesíti a nagy vizet különös ikeralakzatként. A népdal és Ady költészetének ismétlő sorai áramlanak e festményen tovább a valóság karaktere átéléséből adódóan, az élmény, a képi gondolkodás és a festői tapasztalat szintjén. A felhőzet is visszaverődik a folyó felületén, egyesül egymással égbolt és a mélység, a lét és az ember.
Ezt is összegezi a Határ-kép, nemcsak a táj kötelező leírását. Egyszerre a környezet színállapotát és a törvényt, a névtelen csodát és az álmot, a tárgyilagos évszakvidéket és a rebbenő, rezzenő humánus tartalmat. Kétségtelen, hogy amikor álmodik, akkor sem kalandozik el a valóság partitúrájától, e létjelek nyomában ered következetes erővel és finomsággal. Így az 1965-ben festett "Paks-biritói táj" arányos forma- és színelosztásokban bővelkedik, jelezve, hogy a kép karmestere mindig a képi eszme, a gondolat, a valóság csak ajánlat, csak lehetőség. Bőrös felhőzet borul gömbölyű ernyőként a tájra, s ez a csapzott színfeszültség kordában tartott rend, a sikoltó ágak magányában találja meg a festő az élet mindenütt fellelhető árvaságát az öröm tobzódásában is. Mivel az élet és érzelemvilágunk mindig kettős, e tényleges és folyamatos dialektika jegyében Határ János festményein is kiegyenlítődnek a tónusok, a formák, a motívumok az emberi lélek képlete szerint.
A tanya különben is magyar alakzat a maga hősies egyedüllétében. Kizárólagosan az, hiszen a lengyel tanyák eleve csoportba verődnek, az orosz tanyák szétszóródnak a sztyeppén, a német tanya üzen, az angol tanya kerítéssel elzárt birtok, az olasz fákkal bélelt derű, a svájci hegyre kúszó kolomphang, az osztrák pompás virágfüzéres ház, a finn erdőhöz csatolt mezei szorgalom a sziklás talajon, a francia szabad társulás sok egyéni változata. Ime az európai variációk, s Határ János mégis újat fedez fel, Tornyai vásárhelyi mezőházaitól eltérően, Ő a kék-vörösbe öltözött putrik oldott életformáját ragadja, loncsos-rozoga viskókat, melyek mégis önfeledten derűsek, hiszen cigányok lakják. Ami különös, e putrikban nem a cigányromantikát eleveníti fel, hanem e nem termelő tanyát, az egyetlen a világon, faluszélre sodródó vályogroggyantságot, a munkát nem fogadó szegénység szabad boldogságát.

Életének és művészetének is főszereplői a fák. Egy-egy fűz, tölgy, nyír staccatója fodrozódik, habzik a térben, a meghatározó fák. Nála mindez emberi önvallomás, hiszen a fák "én" vagyok Határ János képi közmondásaiban, zöld-sárga-szürke évszakmonológjaiban. Büszkeségük, magányuk, odaadásuk, szélrázta zizegésük a színné avatott csöndben. Az erdő költemény, ezt a kincset láttamozza tölgyeiben, a fák rőtvörös, vörhenyes, zöldes, sárgás árnyalataiban. Színek hullámaira váltva az évszakokat és érzelmeit.

Szoros barátságot kötött az erdővel, s ezt a szövetséget önzetlen-önző hűséggel megtartotta, hiszen érdek nélküli érdeke maradt ámulata a tengelici varázs, mely nem szűnt meg, csak átalakult, hozzájuttatta városmajori, jánoshegyi, paksi fák önfeledt csodálatához. E bozótos ütése élő kincse lett, az élet rendkívüli, külön ráadása. Geothe képzeletét a hegyek mozgatták, Petőfiét az alföld, Beethovent a bécsi erdő selymes nyugalam hangolta Pastorale szimfóniára, Határ János nem évülő "tiszta forrása" a tengelici ősvadon, melynek egyetlen hangja szín és illat.
Így lett egyszemélyes barbizoni iskola Határ erdőciklusa. Az Ő légköre, sorsa, atmoszférája Daubigny és Diaz értékeihez hasonlóan az idill és a dráma között teremti képi szonátáit egy jellegzetes őszinte fogalmazási kóddal, olyan igénnyel, mely a fák szinte személyes szubsztanciáját tárja fel, nem az erdő általános alanyigazságát, hanem az adott és kiválasztott tölgy, bükk vizuális személynevét az önarckép törvényszerkesztésével.
Közben a függőleges színlendület magasodva, keményedve, ellágyulva, szelektől táncra perdülve és viharnak ellenállva, bársonyos önvalójában tölti be a festmény keretei között üzenetként, létének küldetését.
Határ János nemcsak a látványt érzékelteti, hanem az erdő azon régióját, ami hordozza emberben és erdőben a téli elmúlást, a tavaszi megújulást, a nyár lombözönét, kibontakozásunkat, az ősz pazar színtobzódását, fájdalmaink gazdagságát. Olykor hó is felgyűlik a törzs és ágtalálkozások öbleiben, rügy is pattan az elszáradt töredékekben, rozsdállik a fa bőre, hogy a decemberi pihenésből egyszer újjászülethessen. A fában a szépség ezen erejét nevezi meg humánus tartalommal. Csönd és erő szilárdul, bolyhosodik erdőrészleteiben, a látvány és helytállása, s e két mozzanat maga a növényi magány és az emberi megnyugvás.

Az erdő Határ János művészetében visszatükrözi önmagát és érzelmeinket is, benne zsong a kakukk és fülemüle éneke, a favágó szorgoskodása, a varjakkal hintett téli tisztás nosztalgikus epizódja, feszültség, nyugalompartitúra alapján szerkesztődött 1973-ban a "Jánoshegyi erdő" is. Villannak a zöld reflexek, a párás hajnalok lebegő fátylai, az erdő zöld csöndhangja terebélyesül, a lét személytelenül személyes beteljesülése.
A "Varjas táj" e részlet következő időpillanata, meghintve a tisztás varjakkal és szürkeséggel. A kép csöndje a feketés varjúfolt révén hangosodik. Sárgul az erdő, szürkül az erdő, ágra vetkőzik a lombjavesztett erdő, e metamorfózist körüljárja Határ János, s mintegy összegezi az évszakvonulást az 1986-ban festett "Harangvölgy", ahol erőteljessé válik a szimbolikus tartalom, ahol az erdei út és az emberpár, maga december, maga a tél, s ebbe a kettőzött formába behelyettesíthető az elmúlás, Burns "John Anderson" c. versének szép páros öregsége, egy huszadik századi Philemon és Baucis. Szinte ők ballagnak az elomló szürkeségben.

Az erdő Határ János képein önmagán túl maga az ember, az élet, a négy évszak, a születést rejtő, házakat bújtató, madarakat röppentő, varjakat hintő zöld, sárga, szürke, fehér tér, felhőket gyülekeztető, padokat és sétálókat hívó környezet, s ha kavarog a "Hóvihar", akkor Tolsztoj novellájához igazítja képzeletüket festménye, a drámát a mi jelenünk tiszta elégiájára csöndesíti olyan mértékben, hogy az egykori tragédia harmóniává nemesedik. Egyszerű a magyarázat, művészetének, a művészetnek napjainkban ez a célja, hivatása.

Algéria varázsa

Két lehetőség lobbant fel Határ János előtt az 1980-as évek elején. Az egyik, hogy megtalált világával és eszközeivel ismert kincseit aknázza ki végérvényes tisztességgel. Ő a másik eshetőséget választotta. A különöst, a bizonytalant, a gyermekkori álom megfoghatatlanságát, Afrikát.
Ez a titokzatos földrész, mely ismeretlenül hívta, hevítette, Algéria Szahar szögletével lett valóság számára. Ferenczy Károly Nagybányán, Barcsay Jenő Szentendrén, Határ János az afrikai sivatagban találta meg önmagát, itt döbbent rá távlataira. Itt adott a természet és a történelem egyedi konglomeratuma álmainak fogodzót, képzeletét más sebességre kapcsolta.
Ez személyes előrelépést jelentett, de hasznot is az egész magyar képírásnak. Annál is inkább, mivel festészetünk Afrika szótára bővült.

Az orientalisztikai jelleg, az egyetemességre törekvés pompás munkamegosztást eredményezett már az elmúlt századokban is, hiszen Bogdány Jakab Amszterdam után 1690-ben Londonban telepedett le, később Brocky Károly is Angliában festett haláláig, a magyar festészet a XIX. században a cári Oroszországra is kiterjesztette határait, ahol Zichy Mihály kamatoztatta tehetségét, miközben százas csoport festette Itáliát, Görögországot, tájékozódott Münchenben és Párizsban. Ez a folyamat napjainkban fokozódott.

Festőink bejárták az öt világrészt és képek kincseivel érkeztek vissza, Kerekes Anna Kanadából, Bakallár József Japánból, Demjén Attila Svédországból, Platthy György Finnországból, Tavaszy Noémi Koreából és Törökországból, Juhász Erika Ausztráliából, Viski János Brazíliából, Patay László Kubából, Vén Emil, Kunt Ernő, Mazsaroff Miklós Spanyolországból, Apró Margit az USA-ból. Poggyászukban műveket hoztak. Ehhez a gyarapodáshoz számíthatjuk azt a tényt, hogy a magyar számazású Amrita Sher-Gil India egyik legnagyobb festője a XX. században. Esteban Fekete argentín, német és ír tájakról tesz vallomást színes fametszeteivel, Ráfael Győző Viktor hosszú ideig dolgozott Libanonban, Buza Barna Szíriában, Moldován István Izraelben. Ismert Ábrán József egyiptomi sorozata, Bazsonyi Arany bolgár, Jancsek Antal holland ciklusa, Xantus Gyula és Gerzson Pál indiai tárgyú képsora.
Erő, figyelem, energia érzékelhető e lendületben, az a szentencia, melyről Német László azt állapította meg: "Egy nép annyit hódít, amennyit teremt". Ezt a vonulatot tekintve érzékeljük igazán festészetünk teremtő hódítását, mely nemcsak mélység a mesterművek színvonalán, hanem globális kiterjedés. Ezúttal is csak tendenciát jeleztem, nem a teljességet.
Külön fejezet piktúránk Afrika-tagolódása. Csontváry Egyiptomban járt, Járitz Józsa marokkói motívumokra lelt, de Algéria eddig ismeretlen térség maradt, Határ János avatta elsőként ismerősünkké. Azt a természeti, kultúrtörténeti berber-arab etnikumot ragadta meg, azt a látványkincset és külön lelki magatartást, mely merőben eltér a mi világunktól, csak az emberség-mutatók azonosak. Mindez lelkületében földrengést okozott, és szellemi energiákat támasztott fel képzeletében, gondolkodásában.
Mese? Álom? Valóság?
Számára Algéria mindhármat jelenti. Azonos hőfokon, azonos arányokkal. Ezért, amit fest, nem kuriózum, hanem tényleges és váratlan, érintett, felfedezett és értelmezett valóság-varázs, Szahara-csoda, melyet emberileg és festőileg birtokba vett 1983-ban festett algériai képeivel. 
Ezen esztendő május végétől június fináléjáig tartózkodott itt a sikátorokban, az oázisban, a csontig hatoló hőségben. Lelkesen készülődött, sokat várt Orantól, még többet kapott Gardaiaban. Festőállványt is vitt, s bár eredetileg Marokkóba készült, a gép Algírban landolt. Algéria lett új csodavilága, festészetének megújult, friss forrása.
Bő zsákmánnyal, mintegy háromszáz rajzzal érkezett haza, s ez a kincsesbánya ma is termi a műveket, újjászületnek felületein a rózsaszínekkel, kékekkel átitatott hőségtónusok az erdőszerű házakban, szűk bazárban, fehér lepelben suhanó emberekben. Az ablakok lőrésméretűek, így védekeznek a legnagyobb ellenség, a forróság ellen. Ezért lassul a tempó a férfiak és a tevék mozdulataiban is.
Algéria lett Határ János nagy utazása, mely immár a festmények avanzsálásában mélyreható színes üzenet. Sejtette a váratlan csodát már akkor, amikor először pillantotta meg a búgó magasságban Afrika vörösen izzó szikláit, a magas partokat, a bársonyosan kék égboltot. A ködszerű sejtelmességet, a leonardoi sfumato egy eddig ismeretlen, nem érzékelt és általa először ábrázolt változatát, mely a mohamedán arab, ősi pogány berber és európai töredékű Algéria valóságkombinációja. Ez suhog a névtelen leplekben az orani piacon, ebből az Afrika-Európa ötvözetből, évezredek találkozójából lett festmény általa, mert ez a valóság, melyet megörökített a kép színes álma, álmodozása, képi jelrendszere. Ez az euro-afrikai térség, ahol a látvány konfliktusaiban, kiegyenlítődésében tárulkozik fel egy új világ önvalója.
Oranban még az európai építészeti formák keveredtek az arab nyüzsgéssel, Gardaiaban már az arab-berber Afrika nézett a festőre, új földrész, melyet kolombuszi bátorsággal fedezett fel önmagának és a magyar piktúrának. Irracionális világ ez, messziről álom, azonos erejű élet, mint a miénk. Az üvegesen csillogó, nagy szemcséjű tövény, a vörös dombok a buján zöld vegetációval a tengerparti sáv tartozéka, mely után a végeláthatlan Szahara-homok következik a kiszáradás halálos veszélyével, mely mégis mágnesként húzza az embert, Határ Jánost is, hogy hatoljon a mélyére.
Ő egy utazással és festményeivel ezt megtette. Algériai képei nem a várakozásnak megfelelően alakultak, ez a képi napló nem orientalisztikai jellegű, mint Ligeti Antal egykori "Oázis"-a, hanem telített megrendüléssel. Az algériai városok hőséggel elárasztott piacait idézi képein, melyet a földrész déli részén már szoborba gyűjtött Borbereki Kovács Zoltán "Benszülött piac"-a.
Ezt a szemléletet folytatja Ő az élmény és a festői, gondolati tapasztalat együttes szintjén, igazolva, hogy a város, Afrika, a Szahara központja mindig és mindenütt az ember. Új Kőrösi Csoma Sándorként Határ János is feltár valami merőben újat számunkra, s ha ez nem is az első európai nyelven írt tibeti szótár, hanem képi igazság, érvényes üzenet mindannyiunknak. Oran, Gardaia, a sivatag, a kiszteli halászfalu és a büszke beduinok. Az algériai zóna általa képzőművészetünk új "tiszta forrása" lett, olyan közös kincs, mely a maga interkontinentális szellemiségével egyaránt érték hazánknak és Algériának. Ő festői podgyásszal járta be a sivatag-óceánt művészetének "egyszemélyes expedíciójával". Azt a sávot, mely Babits költői kinyilatkoztatása szerint "zihál" a forróságban.
Varázslat történt újra. Határ János megtalált egy festészettel továbbteremthető világot, mely általa többé már nem csupán Afrika-Algéria, hanem művészet. A pálmafák ringása, a Casbah zsongása, a leplek suhogása, tevék, juhok ácsorgása, a gardaiai piac évezredes zsibongása, a sivatag-bazár öröklése, e rózsaszín párlatú fehér izzás, e színek zenitje, fehér délidő, ez az Afrika-egyenlet, forró égövi színes nyomat, e földrajzi koncentrátum, e sűrített ábra, ez a zsongó-áramló mozgás, életérzés a formák legnagyobb közös osztóival, a színek legkisebb közös többszörösével, a valóság képileg megidézett integrációival, mértani haladványával és kifejező hatványmennyiségeivel, immár véglegesített festészet.
Minden Határ-kép osztatlan Algéria, a múlt és a jövő összetett jele, mert elérte és meghódította világát, melynek vendége volt, birtoklója lett. Az a világ, ahol az egyetlen kibírható lábbeli a papucs, ahol hőségvédő pajzs a turbán, ahol évszázadok óta pruszlikméretű ékszereket kalapálnak a kézművesek, ahol a sokszáz kilométeres olajvezeték a land art, ahol a szükség és a felfedezés, az élniakarás komponálta ezt a látványt, a valóságot.
Milyen világba érkezett 1983. májusában Határ János?
Ebbe az algériai Afrikában.
Huszonötször nagyobb hazánknál ez a térség, de a művelhető terület mindössze 72 ezer km2. Abba az Algériába érkezett Határ János, mely kabiljaival visszahúzódott a sivatagba többezer éve, így óvta meg e büszke nép a szabadságát főniciaiakkal, rómaiakkal, franciákkal szemben. Sanyargatni azt tudták őket, meghódítani nem, védte őket büszkeségük, bátorságuk, legyőzhetetlen Szahara-erődjük, a végtelen homok.
E szabadnak maradt emberek szabad mozdulatait festette meg Határ János, az ihaggárok csúcsos állait, abba az országba érkezett, azon formákat festette, melynek a népi, karthagói, római, mohamedán, mór ötvözet révén tisztultak egyedi rendszerré. Sós tavak, cédrusok, datolyapálmák és olyan emberek közé érkezett, akiknek 90%-a az algériai forradalom előtt írástudatlan volt, olyan világba, ahol mérges kígyók sziszegnek, hiúzok osonnak, majmok ugrálnak, ahol a francia idegenlégió évtizedekig mészárolta e hősköltemény szinten élő népet.
Névtelen óriások élnek itt, Augustinus, a Confessiones-t író Szent Ágoston is ebben a térségben született, abban az Algériában, ahol az elmúlt században a francia hódítás az erdők nagy részét tönkretette, ahol olaj kincset tártak fel, ahol a megszerzett és kivívott szabadság első órájától, 1963-tól építik sajátos szocializmusukat.

Határ János szemlélte a kiszáradó folyókat, melyek forrásvidéküktől nem érnek el a tengerig, nézte a nyárson sülő birkahúst. Camus "Közöny"-e még azt az időt pásztázta, amikor honos volt a gyűlölet e tájon, Határ János már azt az időt érzékeli festményein, amikor megszűnt a fegyverropogás, a fojtó feszültség, ahol a csoportosulás, gyönyörűen komponálta ezt a szabad, közösségi alágriai mozdulatot képein, már a szabadság önfeledt formája és természete. Abba az országba érkezett a festő, ahol fehér és kék kövek csillognak a mederágyban, ahol a lejtőket mintha tűz égetné pirosra, ahol az ajkak Henri Krea algériai író feljegyzése szerint önfeledten kiáltják: "Szeretlek szabadság". Petőfihez hasonlóan, 150 esztendővel később és mindig, örökké.
Olyan országba érkezett Határ János, ahol a lakosság fele 22 éven aluli fiatal, ahol már 1972-ben 55 millió tonna olajat bányásztak, ahol Gandhi mozgalmához hasonlóan vértelen forradalom tisztította igazságosra e vidéket. Hiányzik a fanatizmus, a jobbító szellem uralkodik, melyről Bumedien beszélt az 1974-es lahorei csúcsértekezleten: "Az emberek nem akarnak üres gyomorral a paradicsomba menni. Egy népnek, amely éhezik, nem arra van szüksége, hogy Korán idézeteket hallgasson. Ezt én a Korán iránti teljes tiszteletből mondom, melyet már tízéves koromban megtanultam. Az éhező népeknek kenyérre, a tudatlanoknak tudásra, a betegeknek kórházakra van szükségük".
Határ János ezt a tisztességet festette meg algériai sorozatában, hitelesen, hiszen itt a szavak, elvek egybeesnek a gyakorlattal, ezt a megkűzdött nyugalmat tükrözik vissza festményeinek figurái, csoportjai, a szabadság önfeledt első óráját, mely huszonöt esztendeje nem álom többé, hanem valóság. Mi magyarok szerepet vállaltunk a független Algéria építésében, mi terveztük meg Algírban Észak-Afrika legkorszerűbb stadionját, 1970-ben az orani egyetem két intézetét, mészművet, konzerv- és kenyérgyárakat.
Sadli Bendzsedid 1981. június elsején felavatja a magyar közreműködéssel létrejött mészművet Szaida mellett, és Határ János az első európai magyar festő, aki 1983-tól mindmáig festi a szívében, tudatában felgyülemlett Algériát. Így az Ő révén nemcsak a gazdasági életben, nemcsak a politáikában, hanem a kultúrában is szövetségesei lettünk e hős népnek, mely mértéktartásával az arab világ egyik mértéke a kibontakozásban. Algériának kihagyásos a művészete. Igaz, már az időszámításunk előtti VII. évszázadból ismertek a Tamili hegység híres sziklafestményei, melyet csönd, és a különös veretű algériai népi iparművészet ezredévei követtek.

Határ János az első, aki Algériát a maga természeti, történelmi keresztmetszetében és folyamatában az idő függőleges síkjában és a tér horizontális kiterjedésében festészetre hangszereli, végzi az élet, a valóság, az algériai história képzőművészeti műfordítását. A nyitány megszerkesztett, melyet megismételt algériai utazása, ösztöndíja véglegesít a festészet teljességévé, képi Szahara-szimfóniává. Maga a sivatagi homok hullámismétlődése, ez a táj ritmusa, mely a karkötők, csörgő rézlemezek és az építészet ismétlő, szimmetrikus formáiban folytatódik a környezet és a gondolkodás közös szerkesztésében.
Határ János első nagy vizuális benyomása a tengerpart. Nem ködszerű, mint a paksi Duna novemberben, a színek élesen elkülönülnek egymástól. A kiszteli halászfalut vörös és kék tónusokban ragyogtatja a Határ-kép, ahogy a nagy víz és a hegy kékjével, vörösével egymást szelídíti. Az ellentét így válik harmóniává, a kemény föld és a lágy víz egységében. Mintegy kiegyenlítődésként borul rájuk a vörhenyesen kékellő égbolt. Rózsaszín egyensúly a táj, tisztázott csönd, a békesség halk, ringó pezsgése. Másik kiszteli műve maga a halászfalu pontos tagolásaival, ahol már a zöld pálmabolyhok is főszerephez jutnak, a helység emberi tartozékai nemkülönben Oran, a másik nagy élménye. Mindenek előtt az orani sikátor-utca, annak bazáros, mégis európai jellege, ez a város, ahol a formákban találkozik ma két földrész. Ez az ötvözet a karaktere, a bő fehér lepel számára elengendő, hogy Algéria önarcképét vizuálisan meghatározza. Nem földrajzi, hanem festői értelemben. Az "Orani piac" az általános és különleges részek arányos kiegyenlítődése. A gyülekezésből kiemel két ellentétes irányú figurát, közeledő férfit, távolodó nőt, akik éppen egymás origójában érkeztek, s attól mozdulnak, előre, hátra. A mozgás dialektikája úgy rendeződik, hogy e fehér leplű tömeg a bódék erővonalaiban időzik, ácsorog, frontálisan, profilban, hátsó nézőpontban lép, így válik a kép stabillá. A sok mozdulat egyetlen mozgás teljessége, mely embert és népet, XX. századot összegez az algériai térség szabatos különösségében. A mozgás összege hiánytalan, nemcsak fizikai, hanem festői értelemben, elegyedik a hőség állandósult jelenlétével, így válik megbonthatatlan összhanggá.
Sok piacot elemztek, ábrázoltak a festők, ez az orani piac csatlakozik a világ minden piacához, s egyben elválik valamennyitől. A hőség és a festői invenció a maga kiegyensúlyozott egyenlegével mérsékli a tónuserőket, így válik megbonthatatlan összhanggá a vonalak ritmikájával és az enyhe színtömbökkel, melyek a piac mendenütt érvényes nyüzsgését, s annak egyedi orani jellegét idézik egyszerre. A füstszerűen fehér izzás megpuhítja a kék, sárga, vörös árnyalatokat, a térben a figurák légiesebbekké válnak, a hőség gyököt von a színek erejéből.
Előzménynek számít Perlmutter Izsák szolnoki és Iványi Grünwald Béla kecskeméti piaca, ezt a kellemes torlódást folytatja hitelesen Határ János Fény utcai, orani, gardaiai piaca is.
A ringó mozgalmasság a hétköznapok mozgalmasságát idézi, a festő a mindenkori világpiac rokonságát gyűjti egy kép forrásanyagává. A bódék fölött ernyők, századok óta a piac legkisebb közös többszörös alakzata ez öt világrészen, s ez a hőségfék a vásárlás atmoszféráját érzékelteti.
Az izgalom fokozását jelentette, amikor 1983. júniusában Határ János kis expedíciója a veszélyt is vállalva autóval indult a sivatag mélyébe, s nem állt meg Gardaiáig. Eltűnt a biztonságot nyújtó tevék látványa, az emberi neszezés, a növényi zöld, s egyszerre a hőség, az ember nélküli táj kopár magánya vált uralkodóvá fenségével és félelmetességével. A bizonytalanság környezete szólította meg Őt, a szomjhalál lehetősége, s közben feltárul előtte a színes csönd a forgószél égbolt kavargásában.
Dráma vezetett a célhoz, a dráma lehetősége, s az ismeretlen berber arcokkal nem riadalmat, hanem megnyugvást okozott. Két napig tartózkodott Gardaiában, de ez a két nap egy világot és több századot jelentett számára. Babits egykor versével a képzelet "Fekete ország"-ában járt, de ami Határ Jánosnak ekkor feltárult, az fehér földrésznek tűnt. Fehér a sivatag, fehérek a házak, fehér ruha ébreszt fehér áhítatot a hőség évezredek óta nem szűnő inváziójában. E fehér lebegést, fehér suhogást megörökíti Határ János, a csöndes fehér tonalitást. A fedett fehér ívek diadalívei közösségi térré fokozódnak, s e fehér karmester személytelenül szerkeszti a környezetet. A színek pontos fogalmazása győzi meg a szemlélőt, hogy Határ János megértette e táj lényegét, az algériai suhanó mozdulatot, a lebegő fehér dinamikát, a fehér szelídséggel szelíditett tónusokat, melyek a rőtvörös árnyalatokat narancsosra békítik. A földrajzi, etnográfiai realitás festői igazsággá válik, sűrítménnyé, véglegesített rajzi posztulátummá. Kiderül az is, hogy Csontváry jelképesnek vélt panoráma-vöröse mennyire valóságos sivatagszín, csak Határ János a "Libanoni cédrusok" festőjének légkörét algériai hullámhosszra hevíti. Amikor nagyvonalú, amikor vallomással közelíti Algériát, pontos is a színkezelésben, így a tunikás, turbános férfiak, a vöröslő hegy-zóna, a szürkeségbe vesző kék égbolt, a valószínűtlenül zöld oázissáv egy álom és a valóság közös koregoráfiája.
Határ János elvitathatatlan érdeme, hogy piktúrája Algéria fejezettel, Gardaia hőségszíneivel talált rá a sivatag önarcképére, az algériai Szahara önvalójára. 1881-ben Maupassant írt arról a negatív folyamtról, ahogy "Kabilia franciává" lett szürke hegyeivel, melyet "mintha hamu borítana". Határ János 1983-ban azt a fordított kibontakozást festi, hogy kabilia mégsem lett franciává, hanem kizárólagos önmagává gyarapodott a bátorság helytállása révén.
A festői felületen ez az igazsággal bővült valóság jelenléte uralkodik az ácsorgó tevékben, a datolyaligetek lassú ringásában, a vásár-piac motozó nyüzsgésében. Fő mitívuma a "Gardaiai piac" napfényben fürdő falaival, veszteglő forgatagával, fellegvár-hátterével. Az egész város piac, az egész afrikai élet kereskedelem, tákolt bódéival, batárszerű sikátoraival, elszórt ládáival, konok árusaival, bámészkodóival és oly, de oly ritka vásárlóival, hogyha végre az áru vevőjére talál, az az élet fergeteges színháza, szakrális szertartása. E színes zsongás itt mégsem a perzsa zsibvásár Bethoven által is feljegyzett világát idézi, hanem valami mást, őrzött visszafogottságot, valami árun felül álló büszkeséget és méltóságot.
S mindezt Határ János szabatosan ábrázolja, a habzó zöldek, szelídített sárgák, megállapodott narancsvörösek, enyhe lilák társulásval. Gardaia és az algériai, szaharai magatartás ismételhetetlen bája, meghittsége ez, az Észak-afrikai hétköznapok közönséges áhitata. A beszélgetők, várakozók, ácsorgók és árusok egyveleg-gyülekezete toporog az állandósult Szahara-időben, s ezt a rejtőző valóságot, nem érintett emberiség-órát, mely többezer esztendő, sikerült Határ Jánosnak a gardaiai piac látomásában festőileg felfedezni, megközelíteni, művészetté tömöríteni. A fénnyel átitatott színek hű reflexeivel, a fehér árnyalatokkal átszellemült térséggel, az idő nem keresztény, hanem általános szentté avatásával. Gyújtópontokkal hangolt látomásos látvány ez, mintha komplex pogány, mohamedán, katolikus mise peregne a profánul megható piac-nyüzsgésben, ahol egy teve nyaka az offertórium, s a távozó turbánosok tisztán nyugodt mozdulata az "Ita missa est".
Nem marad morzsája sem az árnyéknak e szinte zenei ütemű festői zsongásban, e finom érzékenységre tagolt áradású színözönében. Kétségtelen, ez a méltóságteljes nyugalomig feszített megoldás emlékeztet Csontváry "Baalbek"-jére, csak ez nem pusztán Határ János felzárkózása, hanem a Közel-Kelet és Észak-Afrika önvalóinak mély rokonsága. Ezt ragadta meg költői ihlettel és természettudományos pontossággal Határ, a rózsaszín zuhatag légies erejét, a megcsöndesült mozgás stabilitását a hőség-tempóban, hőség-nyugalomban, hőség-harmóniában. Embercsoportjainak már-már hüllős tétovasága nem keleti lustaságot fejez ki, hanem a forróságot, azt az Atlasz lábainál terebélyesülő valóságot, hogy az élet ott csak ilyen ritmusban élhet.

Határ János az oázáis kútját is úgy látja, hogy érzékeljük azt, miszerint mi európaiak nem ismerjük a víz csodáját, mert természetes könnyedséggel hozzájuthatunk. Krémsárga tevegelők, juhok, korsót vivő lány és fellegvár, így összegeződik Határ János képzeletében Algéria, a világ oszthatatlan valóságának eddig festőileg számba nem vett piac tartománya. Mindez a mi földrészünkön az élet egyik szükségszerű része, Gardaiaban minden, a piac, operaház és futballpálya is, stadion, egyetemes fórum, az élet kizárólagos megnyilvánulása. Létösszegeződés. Vaníliás tónusokban a nyugalom feszültsége tárulkozik fel, mely immár a magyar festészet algériai forrásanyagból származó új fejezete. Ady a Kalota partján érzékelte, hogy a júniusi fényben a hidat megemelte a Nap, s Tóth Árpád is a "dolgok esti lélekvándorlásá"-ról beszél, hasonlóan Egryhez, akinek Tihany-látomása súlyos súlytalanság, éterikussá vált erő.
Határ János meghódított algériai terével örökösükké vált, hiszen képein az élet humánus tartozékaival és tárgyaival emelkedik, szárnyalni kezd. Döbbenetes összegeződés ez a festészetben, hiszen a táj és a történelem kézfogását érzékeljük, azt az új valóságot, mely a függetlenség első napja, arab-berber eszmélés, a szabadság univerzális portréja, ahol a nép végre annyi főníciai, római, bizánci, török, francia parancsuralmi szándék legyőzése után éli, élheti a korlátlanul korlátozott lehetőségeit a gardaiai piac motozó neszezésében is.
Bumedien hangoztatta, hogy "A szocialista falu nem egyszerűen lakóhely, hanem az új társadalom élő magja, ahol a kizsákmányolás minden formája eltűnik".
Ezt az ember által kelesztett élő magot érhetjük tetten Határ János algériai sorozatában. A valóságot. Az igazságot.
Nem drámai ez a ciklus, mert e nép történelme túljutott e sorvasztó állapoton, de idill sem, mert ezt a magaslatot még nem érte el, hanem panorámikus elégia, kiegyenlítődés és lehetőség, ez Algéria jelene és Határ János festői önarcképe, mely vörös árnyalatokka elegyülő fehérséggel határozza meg testi anatómiáját a magyar és algériai táj, hangulat, karakter jegyében. Valóság és festészet. Emberi, művészi, társadalmi érték. Végérvényesen és visszavonhatatlanul ez.

Szintézis felé

Az algériai nyom megváltoztatta szemléletét, s átalakította kapcsolatát a haza tájjal is. Bátrabb, mélyebb, közvetlenebb, magabiztosabb lett a festői előadásmód, mely érzékelhető a "Dunaföldvári lóvásár"-ban és a paksi képekben. A cserzett bőrű beduinok tekintete felvillan az alföldi táj napraforgóinak egyediségében, a gyöpszél vadvirágaiban. Algéira oly mély benyomást keltett benne, hogy az 1986-os kaukázusi útja után festett "Jereván" is meleg sárgái révén afrikai látkép. Egyszerűen azért, mert Határ János lelkületében változatlanul ez a világ él, s ennek jegyében módosítja akaratlanul is az örmény városalakzatot.
Mivel képtelen elfelejteni Algériát, ezért Jereván hengeres bástyáira transzponálja a forró égöv érett sárgáit. Ettől az időponttól kezdve nagyvonalúbban használja a táj interkontinentális erőit és az emberi kultúra számtalan vektorát. Ezért és így a "Hóvihar" szürkésfehér förgetege, körkörös kavargása Verhaaren atmoszférát is sugall más ösvényen hasonló értékrenddel ugyanúgy, ahogy Lothar Mayer és Mendelejev Dimitrij egymástól függetlenül fedezte fel az elemek periódusos rendszerét.
Határ János egy mélyített tájteknőben a fák egymás felé hajlításával, mintha kétirányú szél mozgatná őket, zárja le a vizuális eredményt a talajra szórt, hintett varjakkal. Szentendre külön fejezet, nincs gyökere önmaga konstrukcióján túl, annál inkább a dunaföldvári vásárnak, mely egyenes folytatása algériai piacélményeinek. Igaz, a vásárra induló borjú és a svájci tehénvásár Szőnyi István és Segantini nosztalgiáját tartalmazza, addig a Szaharában ennek nyomát sem látjuk, így Határ "Dunaföldvári lóvásár"-a is nélkülözi a búcsú fájdalmát, sokkal inkább a pezsgés, az emberforgatag jut előtérbe, melyet érdekesen forgat meg különböző kontrapostókban, profil és frontális nézőpontból, miközben az összes mozgásállapot jelenlétében tartalmasan zárja le a kompozíciót oldalt álló, háttal forduló és előre tekintő lovakkal, még egy kis csikónak is helyet adva, akire ruhát terített az emberi gondoskodás. Itt is, akár algériai piacainál érkeznek, távoznak, időznek az emberek, csak itt a horizontálisan nyújtott tér háttere a függőleges síkban a fák évtelen testőrsége, s berberek helyett cigányok, magyarok magyaráznak, gesztikulálnak és lovak jelennek meg tevék és juhok helyett. Ez is a csoportábrázolás mesterműve, teret és lélekállapotot jelöl és a kedves kis csikó is mintha Simon István "Mirzá"-jának testvére lenne.

A "Harangvölgy" szürke terjeszkedésében a carriere-i monotónia és monochrónia érvényesül, Ady egyik kedves festője volt, Határ János is figyelemmel kísérte e festményén ajánlatát úgy, hogy a hangulat Bestien Lepage és Millet "levegőjét" is saját hullámhosszára invitálja. A hervadás és az elmúlás nyugalmát és méltóságát festi, nem a beletörődést, növényekbe felejtkező jellemét és a feltámadás képességét, melynek neve télben is tavasz. Ők nem érzékelhető könnyek nélkül vállalják sorsukat, s ez is gondolati szintézis, ahogy a festészet megörökíti és értelmezi a lét állandó, változó és megújuló eseményeit.
Határ János festői tere konkrét Paks, Dunaföldvár, Oran esetében, de általános jellegű, amikor az erdő, a tél, a felhőzet törvényeinek nyomába ered az esztétikai kincs kiaknázásával, mely a művészet optimális növelése. Amikor Ő szellemi határait növeli, tágítja, akkor eszközeit igy gyarapítja, azonos mértékben a tartalmi kívánalmakkal. Mindez, amit elért, egyéni és közösségi minőség, két földrész, Magyaroszág és Algéria helyezkedik el benne, ezáltal vált képzőművészetünk új égitestjévé, hiszen akkor szép a kert, ha sok virág nyílik benne.
Határ János ebben a pompában válogatott, s talált rá nemcsak egyéni forrására, hanem küldetésére is.



 
A könyv teljes szövegének felhasználásához adott hozzájárulást ezúton is köszönik a TolnaArt szerkesztői Losonczi Miklósnak.