Juhos László szobrászművész Szatmárnémetiben született, Románia magyarok
lakta területén és fiatal felnőttként került Magyarországra, ahol jelenleg
is él. Kézműves családból származik. Művészeti tanulmányait Marosvásárhelyen
a Zene- és Képzőművészeti Gimnáziumban kezdte, ahol rajzot, festészetet és
szobrászatot tanítottak. A szakosodás után ő a szobrászatot választotta.
Az ismert kelet-középeurópai élethelyzetnek köszönhetően fiatalemberként
átkerült Magyarországra, ahol a Képzőművészeti Főiskolán - ma Magyar
Képzőművészeti Egyetemen - szobrász diplomát szerzett.
Szekszárdon telepedett le, ahol műterme és öntőműhelye van és ahol
művészete kiteljesedett. Sokoldalúan képzett, tehetséges hivatásos
művész, markáns emberi tulajdonságokkal, közösségi elhivatottsággal.
1993-ben megalapította a Szekszárdi Forma Symposion nemzetközi bronz
szobrászati alkotótepet, amely Szekszárd város és különböző művészeti
pályázatok segítségével azóta is működik. Elévülhetetlen érdeme, hogy
közösségi teret, helyet biztosít a művészeknek. A symposion ma a második
legnagyobb bronzöntő alkotótelep Magyarországon és szakmai elsimertsége
azóta túlnőtte az ország határait.
Szatmári Juhos László művészete ezalatt az idő alatt kiteljesedett, egyéni
hangja és stílusa szakmai elismeréseket és egyre nagyobb volumenű monumentális
szobrászati megbízatásokat hozott számára.
Szatmári Juhos László a plasztikai kereteket megtartva kisérletező, újszerű és
egyéni formai és strukturális kíséleteket folytató sokirányú szobrászati
érdeklődéssel megáldott művész.
Témaválasztása, tradicionális körplasztikái, álló és fekvő figurái, különös,
megnyújtott alakjai kötődnek a klasszikus szobrászat világához. Stiláris
megjelenítései viszont elszakadnak a konvencionális ábrázolástól, azok friss
és korszerű, kortársművészeti alkotásokat eredményeznek. Mindezt művei
eredendő eszmeiségén, szellemiségén és az azokon átütő igényességén kívül
indokolja kiváló térszerkesztési és mintázási képessége, a plasztikai
egyensúly megtalálása a művek atmoszférájának hangsúlyozásában.
Munkái kivétel nélkül mintázással és viaszelvesztéses bronzöntéssel készült
műalkotások, ahol elsődleges szerepe van a gondolatnak és az általa irányított
kéznek, a mintázással létrejövő és a bronzöntéssel végleges formáját elnyerő
műtárgynak, plasztikának, szobornak. Ismeri és elmélyülten tanulmányozza az
anyag belső szerkezetét, belső törvényeit az anyag, az erőhatások és a
hevítés szerkezet- és formaalakító tuladjonságainak elméletében és
gyakorlatában. Tudja a formáról, hogy a változó erőtérben, - viaszelvesztéses
bronzöntés esetében a viaszplasztikákat magába záró samottburokban - az anyag
átalakulásban van, és hogy ezekért a morfológiai változásokért a belső anyagi
részecskék viselkedését, melyeknek változásáért az idő, a víz és a tűz a
felelős. Utána már csak remélni lehet, hogy eljut-e a finom üregekbe a forró
bronz a forróságtól megolvadt viasz helyére? A folyamat minden esetben
megismételhetetlen. Az öntés varázsa megfoghatatlan és minden tárgynál
egyszeri.
Munkái több esetben kétalakos, szinte kivétel nélkül akciódús kompozíciók,
amelyek mégis szürreálisak, elvonatkoztatottak és érzelemmel telítettek.
Titkokat és történéseket rejtenek. Ezeknek a szobroknak, plasztikáknak az
erővonalai sokszor egy tengelyen vannak. Ilyenkor a szemlélő bizonyos
nézetekből ezt érzékeli, hogy a mozgások és a testhelyzetek - ekként a
figurák - hangsúlyai egymásba kapcsolódnak, mintegy összegződnek. Máskor
pedig metszik egymást, így elkerüli az egynézetűség csapdáját, miközben
egyensúlyt és körplasztikát teremt. Ezek a figurák sokszor valósággal
egymáshoz feszülnek, izzanak és szenvedélyesek. Ez a dinamizmus különös
kontrasztot eredményez az emberi kapcsolat nembéliségét érzékeltető
mozdulatok, indulatok, az érintések és a szuggesztív hatások vonatkozásában.
Plasztikai felfogásában jelen van a tér-idő kontinuitás, a szintézis, a
minden koron átívelő művészet vágya. Munkáiban ott a reneszánsz formavilág,
a csendes derű és a kortárs művész ezredvégi/elejei félelme és bánata is.
Mindezt mélyen átélten, szuggesztíven tudja megjeleníteni és címadásával
segíteni.
A művész Szekszárdon felállított köztéri alkotása, funkcionális "Borkútja"
a díonüszoszi életszeretetet, a féktelen derűt közvetíti a szoborral
összenőtt posztamens magasáról.
Mozgalmas köztéri alkotásai - ez és a többi (A lány és a szarvas, Gyámolítás,
II. Világháborús emlékművek) - expresszivitást sugárzó mozgalmas felületeivel,
a figurák egyéni erejével, vitalitásával, kompozíciós gazdagságával a magyar
köztéri szobrászat érvényes munkái.
Szatmári Juhos Lászlót mindig izgatja valami, mindig új munkára készül.
Markáns művészegyéniség, aki fogalmazásaiban egyszerre érzelmes és fanyar,
olykor ironikus is. Térszerkesztése izgalmas, figyeli a terek formaalkotó
mozgását, kontrasztját, szabad képzettársításokra asszociál, kimeríthetetlen
fantáziát mutat. Kisméretű plasztikáiban is benne van az a monumentális hatás,
amelytől látjuk azokat hatalmas méretekben is. Tudatos, kimeríthetetlen,
tehetséges és fáradhatatlan művész. Egyszerre racionális és irracionális
alkat, aki aktív szerepet vállal az időszerű nemzetközi folyamatokban, aki a
hétköznapok esetleges létkörülményeit is vállalva a megosztottság állapotában
él. És alkot. Folyamatosan.
Angyal Mária
művészettörténész