Csányi László: Simsay Ildikó kiállítása Szekszárdon

A magyar művészetet az elmúlt harminc évben számos, gyakran egymásnak ellentmondó hatás érte. Az 50-es évek erőszakos sematizmusán átmenetileg megrekedt a képzőművészet fejlődése, az ezt követő visszahatás pedig megpróbált számos olyan törekvést is igazolni, amin az európai művészet már túljutott. Újra polgárjogot kaptak a két háború közötti időszak már klasszikusnak minősülő kezdeményezései, mint az absztrakt stílus, miközben tovább élt, sőt, a korszerűség látszatát keltette a posztimpresszionizmus, de már itt voltak azok a kusza, közös nevezőre alig hozható törekvések is, amiket neoavantgarde néven emlegetünk. Ennyi, egymást fetételező, de gyakran egymást tagadó hatás közepette a fiatal művészekre súlyos feladat hárult, mert ha nem akartak elmerülni a folyton fenyegető másodlagosság tengerében, korán ki kellett alakítaniuk saját világukat, amit magukénak tudnak, a korszerűséget pedig azzal valósítják meg, hogy itt, a mi életviszonyaink közepette, de egyben jövőbe mutató érvénnyel korszerűek.

Ha végigtekintünk azon a nemzedéken, amelyik valamikor a 60-as években indult, legjobb tejesítményeiket tekintve, úgy érezzük, végeredményben szerencsés nemzedék ez, mert a sematizmus időszakát már csak tanulságként, szinte történeti távlatból szemlélhette, s a legjobbak tehetségük belső sugallatát követve indulhattak el hivatásuk útján. Szándékosan hangsúlyozom a legjobbakat, mert őket nem az alkalmi, s gyakran nagyon is arrogáns divat vezette, ami a művészet tagadásáig is eljutott, hanem az egyre jobban megvilágosodó eredményekkel igazolt szándék.

Simsay Ildikó ezek közül való.
Végigtekintve festményei, rajzai során, azonnal feltűnik, hogy Simsay Ildikó valósága nem egyezik a mindennapi élet közvetlen tapasztalataival, de nem szabad elfelejtenünk, a művészetnek nem lehet célja a valóság átmásolása, olyan megkettőzése, amire azt szokták mondani: "csaknem megszólal".
Az igazi műalkotás egyébként mindig megszólal, csak meg kell érteni szavát, mert - Hegel érzékletes megfogalmazásával - lét ez, tárgya formájában.

A művészet mindig egy lehetőség megvalósulása, midőn a jelenségek közül emeli ki az egyszerit, s valósága egy olyan jelenlét érvényét hordozza, amit mindig személyes részvételünk igazol. Simsay Ildikó művészete természetesen a valóságból táplálkozik, de tárgyai szublimálódnak, már csak emlékezve mulandó létükre, mert azzal, hogy megvalósultak, egy új értékrendszerbe kerültek, s emberi jelentések hordozóivá lettek. A vonalak, színek és formák átszellemült költőiségéből egy sajátos eredeti világ épül, melynek tárgyi valósága együtt él és hat az anyagon átsugárzó gondolattal. Legszebben talán portréiban, melyekben a lét mulandósága helyett valóban a művészet múlhatatlan jelenlétét érezzük, a megmaradás örömét. A valóságot költészet szövi át, de ez a sejtelmes líra Simsay Ildikó képein nem ellágyulás, vágy az elérhetetlen után, hanem meggyőző érv, titkos bizonyosság, ami arra tanít - Platón szép szavával - hogy az élet érdemessé váljék arra, hogy végigéljük. Eredményeiben a festői látás szabadságát ismerjük fel, a képben élő világszerűséget, ami nem korlátozni akarja a látványt, hanem kiterjeszteni, felmutatva mindennek személyre szóló jelentőségét.

Engedjenek meg még egy kitérőt. Én úgy gondolom, hogy a művészet nem téma vagy motívum kérdése, hanem olyan új valóság, melyben szín és forma teszi érzékelhetővé az eszmévé nemesült gondolatot az általánosba emelve a köznapit és a magasztost, a közérthetően természetest és az ezoterikus egyszerit.

Ha így nézzük Simsay Ildikó képeit, s az első lépések bátortalansága után egyre otthonosabban mozgunk benne. Csak azt kívánhatom, a kiállítás minden látogatója érezze úgy, hogy hazatalált Simsay Ildikó képei között.

(Elhangzott 1981-ben, a Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeumban, Simsay Ildikó kiállításának megnyitóján.)