Horváth György: Simsay Ildikó képeiről

Képeiről többször is írtam már, mégis, vajon eléggé hűséges és pontos az, amit elmondok róluk?
S ha igen, akkor képes-e őt közvetíteni a szöveg, nem visznek-e tévútra a szavak? Hisz oly könnyű besorolni őt az "expresszionizmus" karámjába...
Még stílusjegyeket, még analógiákat is kínál hozzá mindegyik festmény.
Csakhogy miközben az objektívnek és tudományosnak gondolt besorolás érveit szedi szép rendben a becsapott halandó, éppen azt nem találja meg, amiért hozzáfogott: Simsay egyéniségét, festészetének lényegét.
Páratlanul, elképesztően és zavarba hozóan őszinte és kitárulkozó festészet Simsay Ildikóé. Vállalni kell az ő terheit és az ő örömeit.
Ha így felkészülve lép az ember Simsay Ildikó képeihez, különös élmény részesévé lehet; a mai magyar piktúra egyik leginkább szubjektív és legikább intenzív festői világa tárul elébe; s egyszersmind az egyik legfeszesebben rendezett. Ezt a rendet azonban nem geometriai szabály szülte, hanem a tehetség, a lélek és a tapasztalat.
Simsay Ildikó képvilága ma mindent képes befogadni, megfogalmazni. Nem zárt rendszer ez, még kevésbé önkörében forduló. Elemében akkor van, ha tapasztalatokat gyűjt, sűrít, visszaad. Van ennek a festészetnek egy olyan központi magja, amelyre külön is szeretném felhívni a figyelmet: Simsay képeinek világában nemcsak a formák és a motívumok kapcsolata, nemcsak a színek kapcsolata a legfontosabb összetartó erő, hanem a lelkek kapcsolata.
A múlt fénylő árnyai a "Régészet" zöld mezejében olyan reménytelen erővel kapaszkodnak egymás felé, hogy nem kétséges, van megbeszélnivalóljuk egymással. És a "Gyermekkori emlék" fonott kerítése mögé húzódott bábosai egy tán örök ideje tartó beszéd folytatói. S ezt keresik Simsay "Önarcképei" is - ilyenkor mintha mi is a kép részévé válnánk: a kifelé forduló intenzív arcok, szemek minket keresnek, s visznek, vonnak befelé, magukhoz a kép áramos terébe. Kevesen merik megtenni ezt a lépést a mi korunk művészei közt.
Simsay Ildikó megteheti; eléggé érett embernek is, festőnek is ahhoz, hogy vállalja önmagát. S a világ, meg az ember magát becsüli meg azzal, ha elfogadja ezt a vállalást.