Simsay Ildikó: Kedves Barátaim!

Egy színes, áruval és idegen szóval teli, jópofa, vásári, csencselő, kedvesen-zajos belvárosban, egy elgáns kisgalériában, ma 1991. augusztus 6-án kiállítást megnyitni, számomra olyan érzésnek tűnik, mintha éhező etiópiai gyerekekről szóló tv-híradás nézése közben pekingi kacsát ennék valódi francia pezsgőt iszogatva.

Néhány száz kilométerre tőlünk háború dúl. Értelmetlen gyűlölet oszt meg eddig békés szomszédokat, családokat. Ama piacokon tojások alatt tojásgránát, kalasnyikovtöltény lapul. A pokol kapui recsegnek-ropognak, a lángok ki-kicsapnak.

Én meg gyerekkorom emlékeit, 56 reményeit, múlt évtizedek kritikáját, 1989. június 16., akkor még felhőtlen tiszta boldogságát és magamat ebben a sarkosan változni látszó világban mutatom itt be Nektek.

Ez itt a kérdés?! Kikapcsolni-e a tv-t és így nem látni tovább a valóságot vagy szemétbe vágni a pekingi kacsát és éhezni merő szolidaritásból, noha van még étel a tányéron, ital a pohárban. Az örök dilemma, de már számomra nem az.

Én egy ostoba asszony vagyok, akit Isten megáldott családdal, barátokkal, honfitárssal, embertárssal, kutyával, Dunával-Tiszával, óceánnal, vadvirággal, kék és viharos éggel, ózonpajzzsal és annak lyukával.

Én, csak történelmünk tanulságával átitatott egyszerűséggel azt tudom mondani: lakjunk jól a kacsával, hogy erőt gyűjthessünk és együtt tudjuk teli torokból üvölteni, hogy vége, vége, végre legyen béke már!!

Iszonyatos nagyképűséggel szeretném hinni, hogy jelen kiállításom egy csepp zsírja annak a pekingi kacsának, melynek kalóriáiból egy békés ordításra telik.

Köszönöm, hogy eljöttek, s ha sajnos nem is francia pezsgőre, de egy pohár kölesdi, Tolna megyei vörösborra szeretettel meghívlak Titeket.

(Simsay Ildikó megnyitotta saját kiállítását 1991. augsztus 6-án Budapesten, a Small Galériában.)