Szemadám György: Kiállításmegnyitója

Tisztelt Megjelentek! Kedves Kollégák! Barátaim!

Mindannyian tudjátok, hogy ez most nem afféle szokásos kiállításmegnyitó, hanem emlékezés, tiszteletadás, illetve némi lekiismeretfurdalással fűszerezett nekrológ. Mert elvesztettünk valakit, akiről csak most tudtuk meg - amikor már nem lehet itt közöttünk -, hogy milyen közel állt hozzánk.
Simsay Ildikó jelenléte, tevékenykedése, állandó nyüzsgése és törődése ugyanis annyira természetesnek tűnt mindig, mint mondjuk a tavasz évről évre megújuló csodája. Mellesleg: éppen egy éve múlt, hogy a Vízfestők Társaságának egy hajókirándulásán készítettem televíziós felvételt Ildikóval, aki akkor azt mondta, hogy ízig-vérig koloristának vallja magát. Én meg az utómunkánál néztem a képeit és meg-megborzongtam...

Most már látom, hogy a halál sejtelme ott volt mindegyik munkáján.
Körülöttünk pedig gyönyörű tavasz volt: a hajó békésen szelte a Duna hullámait, a partot meg zöldbe boruló fák szegélyezték. Karátsony Gábor arról beszélt, hogy nem mer a Dunán evezni, mert olyan neki, mintha Khárón ladikján evezne. Nem mertem elárulni, hogy én is mindig attól félek, hogy egyszer csak nem lesz tavasz.
Mert igazság szerint mi emberek nem is nagyon érdemeljük meg a természet e csodáját, az évről évre való feltámadást. Idén aztán nagyon úgy nézett ki, hogy régóta esedékes tüntetésünk nem késlekedik tovább.
Aztán mégiscsak virágba borultak a fák, előbújt a Nap, és igazi, gyönyörű tavasz lett pár napja, amelyet kollégánk, barátunk - Simsay Ildikó már nem érhetett meg, mert április 28-án, életének ötvenötödik évében elhunyt.
Hihetetlen! Ezt azért Róla nem hittem volna!

Én akkor ismerkedtem meg Vele, amikor éppen a Szövetség festő-szakosztályának az élén állt. Nyüzsgött, vitatkozott, érvelt állandóan. Mit mondjak: irritáló jelnségnek tűnt a szememben. A szakosztály elé hívta például a Műcsarnok szemünkben nagyhatalmúnak tűnő akkori igazgatónőjét, hogy - úgymond - a "szakma" előtt adjon számot működéséről. A beszélgetés el sem indult, pedig Ildikó ott erőlködött, talpig vörösödve, s jó szándékával mindenkit nagyon zavarba hozott. Én rövidesen ott is hagytam a kínos eseményt, nem sejtve, hogy Simsay Ildkikó utódjaként ugyanezen társulat élén még nevetségesebb erőfeszítéseket fogok majd tenni szakmánk szervezeti megújításáért, és "eredményességem" ugyanolyan lesz, mint az övé volt.

Ezután akkor találkoztam legközelebb Ildikóval, amikor a frissen megalakult Folyamat Társaság Budapest Galéria-béli kiállításáról készítettem vele televíziós interjút. Ő akkor éppen Surányi György eltávolításán háborgott. Ott állt egy általa készített installáció közepén, amely tele volt ragasztva Surányiról szóló újságcikkek fénymásolataival és nyüzsgött, érvelt, gesztikulált. Mit mondjak: ez a találkozás sem segített abban, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Aztán egyszer csak váratlanul megjelent nálunk, mondván: alig várta már, hogy újszülött fiamnak átadhasson egy ajándékot. No, de erről az ajándékról majd később...!
Később aztán minden megváltozott a kapcsolatunkban. Még fizikailag is közelebb kerültünk egymáshoz, mert mi is odaköltöztünk a hatodik kerületbe, ahol Ildikó élt a családjával. Egyszer például egymás mellé sodródtunk a Terézvárosi Plébániatemplomban és az "Engesztelődjetek ki szívből egymással!" felszólításra kezet fogtunk, mondván: "Legyen békesség köztünk mindenkor!"
Nos: így lett!
Ildikó néha eljött hozzánk, és mindig hozott valamit: hol egy szép kavicsot, hol egy gyöngyházfényű csigát, hol egy magafestette bögrét a lányomnak. Ildikótól általában mindig kapott valamit az ember.
Személy szerint Ildikó nekem is sokat segített, soha nem köszöntem meg Neki ... És tartok tőle: ezzel nem csak én vagyok így...
Vajon a festő-szakma, a Folyamt Társaság, a Vízfestők Társasága, vagy éppen Néray Katalin, Surányi György, sőt: az én Tamás fiam tudtak-e egyáltalán arról, hogy Ildikó mennyi igaz indulattal teli szeretettel fordult feléjük? Vajon tudta-e éreztetni Vele valaki, hogy hálásak vagyunk a törődésért, a jóságért, a nyüzsgéséért?
Halála előtt egy évvel Ő is kéréssel fordult a "szakmához"".
Két dolgot kért: magának és férjének - Szily Gézának - egy közös műtermet, illetve egy kiállítási lehetőséget itt, a Vigadó Galériában.
Úgy adódott, hogy egyiket sem kapta meg.
A kiutalt műterembe nem költözhettek be, s kollégáink úgy döntöttek, hogy Simsay Ildikó, a Szövetség festő-szakosztályának vezetője ötvenöt éves korára nem érdemli meg még két hetes időtartamra sem ezt a kiállítóhelyiséget, ahol most vagyunk.

Legutóbb egyébként éppen akkor beszéltünk telefonon, amikor a rossz hírt közölte velem, mely szerint kollégáink "jóvoltából" egyikünk sem kapta meg a Vigadó Galériát. Aztán a sors mégis úgy hozta, hogy ezen a tavaszon mindketten kiállítottunk itt.
Igaz: Simsay Ildikó az élete árán és a Folyamat Társaság nagyvonalúsága jóvoltából.

Most, amikor írom ezt a keserű szájízzel és lelkiismeretfurdalással teli nekrológot, a kezembe kerül az ÉS május másodiki száma Ildikó rajzaival és önvallomásával.
Ez is olyan jellemző: nem más írt Róla, hanem önmaga...
Mert Ildikó mindig csak a másik emberért tudott nyomulni. Szerény volt. Nagyon kevéssel beérte. Önvallomásában például ezt írja: "... idézem a legszebb kritikát, amit életemben kaptam: ...emelt fővel jár, de tévúton."
Hát nem, Ildikó! Nem jártál Te tévúton sohasem! Mert a Te segítőkészséged, jóságod, amellyel mindenbe beleavatkozni igyekeztél, ami körülvett, az a legtöbb...

Az imént azt mondtam, hogy még visszatérek Tamás fiam ajándékára, amelyet születésekor, négy évvel ezelőtt kapott Simsay Ildikótól. Nos: ez az! Ez a furcsa lepke, amit én mindig valami másnak láttam. Mert nem pontosan olyan, mint egy szív? Egy különösen gazdag, szép, színes és megejtően esendő szív?
Nekem ez a tárgy az, ami Simsay Ildikót jelenti...

Mondandómat pedig nem szívesen fejezem be, mert akkor búcsúznom kellene, talán még ettől a kiállítóteremtől is, mely ugyan minket nem akart befogadni, de mi akkor is a magunkénak éreztük...
Talán egyszerűen csak annyit: jó most itt lenni, jó most elmondani azokat a szavakat, amelyeket csak mindig így, elkésve tudunk elmondani...!

(Elhangzott 1997. május 8-án a Vigadó Galériában, Simsay Ildikó emlékkiállítása megnyitójaként.)