Wehner Tibor: Folyamatok, megszakadt folyamatok

Furcsa egy társaság! Az 1991 márciusában megalakult, a Folyamat nevet választó művészcsoport tulajdonképpen szervesen kapcsolódik, illeszkedik a kortárs magyar művészet szervezti kereteit, belső tagolódását formáló változások jelenségvilágához, de ugyanakkor élesen különbözik is attól. Az 1989-90-es rendszerváltozást kísérő csoportszerveződések, társasalapítások időszakában jött létre a Folyamat is, akkortájt, amikor elsősorban a mesterségek, a technikák, a műfajok és a műnemek váltak szervező erővé vagy kulminációs ponttá: amikor a festők - az olaj- és akavarellfestők -, a grafikusok, a szobrászok, az illusztrátorok, az iparművészeti ágazatok alkotói deklarálták különállásukat, illetve együvétartozásukat, egyesülési szándékaikat.

Ám a Folyamatot nem a külsődleges jegyek, s nem is a generációs összefűző jellegzetességek forrasztották egységgé, egységessé, hanem indirekt módon épp a különbözőségek, ha lehet így fogalmazni: a művészeti interdiszciplinaritás. A népes alkotótársaságban egyenragú és egyenjogú tagként léphet fel a festő, a fotós, a grafikus, az operatőr, a szobrász, a formatervező, a textiles iparművész, az építész és a díszlettervező. Talán e külsődlegesnek is minősíthető szervező elv is jelzi, hogy az erőteljes művészetnépszerűsítő szándékokkal, közművelődési célok előtérbe helyezésével, a művészetet a befogadókhoz közelebb vivő módszereket kultiválván dolgozó Folyamat Társaság alkotói - más és más szemléletet, magatartásmódot képviselve - rendkívül sokrétű, sokszínű, összetett világot teremtettek és teremtenek: széles a stilisztikai spektrum, s nincs a csoportot jellezmő módon meghatározó formai hangsúly, nem lelhető meg, fedezhető fel domináns tendencia. Minden alkotó külön, szuverén világ, s a tradicionális törekvések és a megújító aspirációk magától értetődően válaszolgatnak egymással. E feltevéseket igazolandó csupán a szélsőséges, egymástól legtávolabb álló jelenségcsoportokat említeném: a hagyományos figuratív megjelenítések, a konvencionális műtípusokat őrző és éltető műteremtés mellett megjelenhetnek, és nem teremtenek disszonanciát a konceptuális kezdeményezések, a minőségileg és esztétikailag is új alkotásokat teremtő objektivizációk sem. Minden bizonnyal azért, mert minden mű belső értékrendje nemes alkotói-etikai követelményrendszert szolgál és diktál: ez lehet a Folyamat Társaság belső műhelymunkáját és fellépéseit jellemző magas művészi színvonal előfeltétele, oka, induktora.

Az 1991-es, első Folyamat-tárlatot számos hazai és külföldi bemutató követte: a harminc körüli tagot felölelő művészcsapat a budapesti fellépéseken túl Kapolcs, Szekszárd, Gyöngyös, Nyíregyháza és a franciaországi Lyon vendége volt, s most Szolnokra hozta el tagjainak legújabb alkotásait.

A történet ilyen egyszerű - de a történet ennél sokkal bonyolultabb, szövevényesebb és megrendítőbb.
A Folyamat Társaság egyik alapítója, szervezője és hat esztendőn keresztül fáradhatatlan motorja, Simsay Ildikó ma már csak alkotásaival, a sors által emlékkiállítássá rendezett műegyüttesével lehet jelen. E festőt a Folymat Társaság közelmúltban tervezett kiállításának előkészítése közben ragadta el a hirtelen, kíméletlen halál, s most a Budapesten már bemutatott képegyüttest láthatjuk, amely megrázó erejű festői önarckép, hagyaték, látlelet.

Az 1942-ben Budapesten született festőnő -, aki 1966-ban végzett az Iparművészeti Főiskola murális, díszítő-festő szakán, s akinek alig harminc esztendő adatott meg életműve felépítésére - egy-egy képével rendszeresen találkozhatott a művészetkedvelő közönség, de átfogó igénnyel nem mérhette fel, hogy milyen erőteljes, festői értékekben és szomorú megérzésekben gazdag, milyen felkavaróan fájdalmas világlátást, élményvilágot, belső megrendültséget sugárzó, szuggesztív hatású piktúra jött létre műhelyében.

Az 1967 és 1995 között megrendezett önálló Simsay-kiállítások zömének színtere magyarországi vidéki, és németországi városok voltak - Szekszárd, Kecskemét mellett többször bemutatkozott Hamburg, Mühlheim, Stuttgart kiállítótermeiben és galériáiban -, de az igazi összefoglalás, az átfogó értékelés, a méltó fogadtatás csupán a festő halála után teremtődhet meg. A szórványos kritikai visszahangból most talán a legjelentősebből, egy 1981-ben írt, Csányi László által jegyzett, értő, avatott eszmefuttatásból idéznék: "A művészet mindig egy lehetőség megvalósulása, midőn a jelenségek közül emeli ki az egyszerit, s valósága egy olyan jelenlét érvényét hordozza, amit mindig személyes részvételük igazol. Simsay Ildikó művészete természetesen a valóságból táplálkozik, de tárgyai szublimálódnak, már csak emlékezve mulandó létükre, mert azzal, hogy megvalósultak, egy új értékrendszerbe kerültek, s emberi jelentések hordozóivá lettek. A vonalak, színek és formák átszellemült költőiségéből egy sajátos, eredeti világ épül, melynek tárgyi valósága együtt él és hat az anyagon átsugárzó gondolattal. Legszebben talán portréiban, melyekben a lét mulandósága helyett valóban a művészet múlhatatlan jelenlétét érezzük, a megmaradás örömét. A valóságot költészet szövi át, de ez a sejtelmes líra Simsay Ildikó képein nem ellágyulás, vágy az elérhetetlen után, hanem meggyőző érv, titkos bizonyosság, ami arra tanít - Platón szép szavával -, hogy az élet érdemessé váljék arra, hogy végigéljük."

Próbáljunk meg belépni, lépjünk be egy Simsay-kép terébe. A tágasságok és beszorítottságok furcsa, együttes érzete vehet rajtunk erőt; az e közeghez való eszeveszett ragaszkodás, és az ettől való elrugaszkodás hihetetlenül erős vágya, kényszere egyszerre hajthat. Egy hideggé, rideggé alakult, lecsupaszított világ alakjaiként, megtestesített jelenségeiként mozoghatunk a Simsay-térben, ahol a szorongás, a magány, a bezártság és a bezárkózás az úr, ahol ismeretlen eredetű, vagy sejtetten ismert, lappangásszerűen terpeszkedő pszichikai félelmek teremtik meg az alaphangot, az atmoszférát.
A Simsay-képtér: a rejtélyes nyugtalanságok tere.

Expresszív, látomássá alakított, szürreális árnyalatokkal átszőtt életképeiben, csendéleteiben, figura-idézéseiben és portréiban, s a nonfigurációba hajló folt- és vonalkonstrukcióiban - amelyekben, amelyek révén mindig megbillen a hagyományosnak minősíthető műfaj-keret - űzött alakok jelennek meg, fájdalom- és nyugtalanság-táplálja emóciók éledeznek.

Az elődök, a szellemi ősök nagymesterei sorában Munch, Vajda Lajos, Ámos Imre művei idéződhetnek elénk. A festőnő minden ecsetvonásában zaklatottság, túlfeszítettség munkál, a motívumokat a realitásokat álomszerű látomássá való transzformálásának metódusa élteti. Az érzékeny koloritú, a bársonyos finomság és az élénk fellobbanássá való árnyalatok között mintegy tétovás színvilággal szervezett kompozíciók titkait kutatva az interpretátorok minden bizonnyal azt a központivá érő kérdést fogalmazzák majd meg - megpróbálván összegezni Simsay Ildikó művészetének tanulságait, összevetvén e jelenséggé érő festészetet a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek könyörtelen valóságával -, hogy a festő talán azt kereste, mikor és miért éled fel az emberben valami állatias rémület, s hogy mi váltja ki mégis-mégis a szeretetéhséget e szeretetnélkülivé pusztított világban.

A Folyamat Társaság szervezője, az egyik legaktívabb művészmunkása, Simsay Ildikó ma már nem folytathatja rendkívüli lelkesedéssel végzett tevékenységét: a Társaságnak nélküle kell tehát továbbvinnie azt az örökséget, amelyet ez az életmű szimbolizál. Simsay Ildikó szolnoki emlékkiállítását, a Folyamat Társaság szolnoki bemutató tárlatát e szomorú, de továbbmunkálkodásra ösztönző tanulságra való hivatkozással nyitom meg.

Wehner Tibor

(Elhangzott 1997. június 1-én a Szolnoki Galériában, Simsay Ildikó és Folyamat Társaság kiállításának menyitóján.)

A FOLYAMAT TÁRSASÁG TAGJAI

Bakonyi Mihály
Bakos Ildikó
Balás Eszter
Balogh Géza
Benedek József
Bikácsi Daniela
Bodor Anikó
Csáji Attila
El Kazovszkij
Eleőd Ákos
Gaál József
Geblusek Antal
Illényi Tamara
Kuchta Klára
B. Laborcz Flóra
Lévay Jenő
M. Novák András
Nádorfi Lajos
Nyerges Éva
Oláh Tamás
Péter Ágnes
Simsay Ildikó
Szily Géza
Székhelyi Edith
Szurcsik József
Tahin Gyula
Takács Ferenc
Velázquez Israel