Samu Attila: Hölgy, ifjú, bazsarózsával - elenyészik...

Az esszé elhangzott a Garay 8 Kapualj Galériában, Szabó Dezső festőművész fotóreprodukciós kiállításának megnyitóján 2004. november 4-én


Szabó Dezső naív-szimbolista festészetéhez

Nem tudom, hányszor említi Szép-Szekszárdunkat a néhai jó Ady Endre, de ez egyszer bizonyosan: 1911 júliusában kelt Paris-Monte Carlo-Pisa-Firenze-útirajzában, a Világ hasábjain, az írás címe: Utak és csalódások. Ady azt mondja:

"... Pisát elhagyta a tenger. Mert valóság: otthagyta, a tenger sem tud állandó lenni, s elment odébb, mint Szekszárdtól a Duna s harmincnégy éves emberektől a bátor, botor, ifjú erő."

Ady 1877-ben született, Babits csaknem napra pontosan hat évvel később, 1883-ban, Szabó Dezső pedig még öt évre rá: 1888-ban. S hogy őket, dédnagyapáinkat és korukat valahogy érinteni tudjuk, hát képzeljük csak el valahogyan: ők azok, akik megélték és végigélték és túl is élték az emberi történelem első leghatalmasabb és legszégyenletesebb világégését - közülük Szabó Dezső (és csak ő?!) még a másodikat is. Tehát amit még a néhai anyai nagyapámmal, a tolna-táj szülöttével csaknem egyidős József Attila sem élt meg. Annál inkább a nagyapám.

A Szekszárdi Vasárnap két héttel ezelőtti cikke szerint az idősebbek még emlékezhetnek a szekszárdi vasútállomás falfestményeire. No, hiszen nemcsak az idősebbek. Az 1980-ban méltatlanul "leváltott" nagyívű képekre nagyjából éppen azok emlékezhetnek, akiket Ady említett: ha akkor legalább öt-hat-hét esztendős szájtáti gyermekkorát élte valaki úgy, hogy csak néhányszor bámészkodott a nagy váróteremben, akkor az illető ma nem több, mint harminc-harminc-egynéhány éves, de ha több, pláne emlékezhet. És ugyan ki ne emlékeznék azokra a képekre? Mit képekre? Arra a filmszerű, romantikus-idealizmusában is nagyrealista novellafüzérre, ami ott a falakon megelevenedett. És áradt felénk azokból - nem lefelé, nem, hanem szemtől-szembe - még a magamfajta akkori gyermekek tágranyílt-kerekedett nagy szemeibe is: A Festő igaz, mélységekben izzó vagy mély tüzű szeretete a tolna-táj és a tolnatáji ember iránt. Míg le nem csorogtak a képek a falakról, s nem került a helyükre valami - ami már nem az.

De hát a Szép Szekszárdon így múlt el megannyi szépség és jóság: pincesorok, kovácsműhelyek, s velük a lovaskocsik és szekerek, igazán-igaz szüret-ünnepek, a Bazársori homlokzatok, a Sörkert árnyas-napfoltos fehér abroszos asztalai, s azoknál az én fiatal anyám s apám mosolya. Pusztított a jött-ment, idegen gondolkodásmód: a nem-gondolkodás módozatai. Keserű vigasznak sem elég, hogy mindezek örökre ott tündöklenek a Szabó Dezső művészetében. Mellesleg. Mert az ő munkája több volt, mint mindezeket megörökíteni.

Bár még ezt is visszavonom: igenis megörökítő-örökítő, örökül hagyó, az unokáktól kölcsönkapott időt az unokáknak szebbé-jobbá tevő Nagy Művészről beszélhetünk: a belső fény, az emberi terek és arányok, a mosolyos arcok és a nép valódi ünnepeinek újjáalkotójáról. Az emberi arányok: az emberszeretet mérnökéről. Aki ráadásul a miénk: széles e honban egy kicsit jobban a miénk, mint másoké: hiszen tolnatáji és tolnai tájak s e tájak emberarcainak piktora. S ő mégcsak el sem hagyta Szekszárdot, mint a Duna!

A Nők. Sárközi és bonyhádi és szekszárdi - templomba igyekvő, templomból hazafelé tartó vagy éppen szüretelő kisleánykák, házasodásra érett pirospozsgás szüzleányok, ifjú nők, fiatal és középkorú és idős parasztasszonyok tiszta mosolya - reménnyel telt vagy éppen aggodalmas de akkor is hívő tekintete - szalagos párták, mint az Élet lobogói - a gyorsan elviruló pünkösdi- vagy bazsarózsás csendéletek, az egyiken a hatalmas bazsarózsa-csokor társaságában (fehér! fehér!) egyszer egy ifjú hölgy kezében egyetlen szál - meztelen vállához emeli, s az arcán és tekintetében: látod, milyen hamar elenyészik szépséges ifúságom? - csendélet üvegtárgyakkal - egy kis bogrács vörösréz-színe és egy mozsár sárgaréz-színe az ellenpont - emberi tartás az emberi testtartásban a férfialakoknál - bár őket ritkábban festette, mint a nőket - ma már feltűnő lenne a legény-gerinceknek az az egyenessége - lenne, ha láthatnánk még ilyet - egyenes gerincek, mint melletük és mögöttük a karcsú templomtoronyé, de a szüretelő puttonnyal a hátukon is! a kis szekeret hajtva a bakon ülve is! - és ugyanaz a szelíd de hatalmas erő bennük, mint néhai nagyapámban? mondom, hogy mondjam ezzel, honnan ismerem fel Szabó férfialakjaiban ugyanezt - s megfordítva: honnan ismerek nagyapámra újból
- a tisztaság: a mindig frissen mosott ablaküvegé, a fehér és piros csíkos asztalkendőé - a téli tájé, a téli csermelyé, rajta a kis kőhídé, a behavazott völgyeké, havas szurdikoké, háztetőké - s a tiszta tükröződés Szabó Dezső álló vagy folyó vagy befagyott vizein
a házak, otthonok, verandák ember-méretű, mert emberektől embereknek szánt és egy még emberi Festő által elbeszélt világ, emberi világ hajlékai - Szabó Dezső képein a házaknak lelkük van s az finoman ki is sugárzik - néha már majdnem olyan erővel, mint Csontvárynál, vagy Van Goghnál - s a házakból, a házak mögül, közül vagy ablakaikból, ajtóikból MINDIG EGY ÉLHETŐ-LAKHATÓ NAGYOBB OTTHONRA, A TÁJRA LÁTNI: a Béla Király tér régi tornya mögött a szőlőhegyek még szőlőhegyek: nem mászott fel rájuk az ál-szocializmus rontó-bontó falanszter-lakónegyede - mért mászott volna, hát az szőlőhegy! ott a szőlőnk terem a legjobban! lakni meg lehet tán odébb is - egy fiú szalad át a Garay téren - mintha a Bank-épület vetette baljós árnyékok alól és elől futna át a Bazársor felé - odébb egy lovaskocsi gurul kényelmesen - mint még az én gyermekkoromban is - de más képein is: lovas szekerek, lovas kocsik, konflis -
mindig visszafogottan, de (épp ezért?) bátor személyességgel láttatja velünk, amit akar: amit ő lát ő és ebben A SZIMBOLIZMUSIG MEGY EL: NÁLA A VIRÁG NEMCSAK VIRÁG, A TÁJ NEMCSAK TÁJ ésígytovább -
például képein a fák: jóságosak - szabályosan árad a fák jósága, vénséges bölcsessége, bölcs és szépséges vénülése -
tolnai tájak - dunatájak - holtágak és a Nagyduna árterei
napfényfoltok a jóságos fák törzsén és a dúsan vegetáló vagy éppen gyér aljnövényzeten: napfényfoltok erdei úton - ahogyan csak Paál László képein - akit ezért Párizsban még a nap szerelmesének titulált Munkácsy is oly kérlelhetetlenül irigyelt!! - de Szabó tán nem is a nap szerelmese, hanem közvetlenül a fényé - s annak is inkább a belső tartalmakhoz való viszonyulását figyeli, azért olyan visszafogott és finom -
de fénylik fény a meszelt házfalakon, verandák és tornácok oszlopain, fiatal nők meztelen vállán, felsőkarján, az agg matróna szigorú arcán, hatalmas kézfején - s a fehér bazsarózsákon - és mindenen, amit kék hátterei elé állít-ültet-fektet - hihetnénk, hogy a kék szín Szabó termékeny rögeszméje?
cigarettás önarcképén egy boldog középkorú férfi nagy kalapban, ahogyan festőhöz illik - a kék nyakkendő már egyedibb választékosságot sejtet - s a bohém nevetés vonásain: fény - hibátlan fogsorán: fény - az Élet-szeretet epikureizmusa ragyog, ahogyan csak Adynál, Babitsnál, Kosztolányinál -
"nekem aztán mindegy, hogy Párizs vagy a Sárköz - én itt is az Élet elvarázsolt hercege vagyok" - "látjátok, hogy vigyázok magamra? tegyétek ezt ti is, az élet rövid - minek még feleslegességekkel, balgasággal tovább gyéríteni-kurtítani?" - ő erre poharat emel ránk, fehér borral telit: "koccintsunk, Utókor!" (De mire is igyunk?)
szecessziós életérzés - mondhatnánk, ha volna ilyen - csak hát maga a hangulat számunkra onnan ismerős - a szecesszió korszakában élték meg így az életet dédszüléink - de velük az az érzés is kihal? nő-aktjain fogható meg: szemben a hervadással az erotikum - szemérem fogja vissza, tartja féken s fokozza ezáltal a csendes extázis határáig:
A NŐ színes leplet tart fényben fürdő meztelen teste elé - éppen csak két ujjal csippentve a színeket - hátul a homály - az ifjú hölgy ajka vérpiros, mint a pipacsok a mezei virágos csendéletben
a gyorsan elviruló pünkösdi- vagy bazsarózsás csendéletek - az egyiken egyszer a hatalmas bazsarózsa-csokor társaságában (fehér! fehér!) egy ifjú hölgy kezében egyetlen szál - meztelen vállához emeli, s az arcán és tekintetében: látod, milyen hamar elenyészik szépséges ifjúságom? - a bazsarózsával enyészik el az ifjúság szépsége - leszakította Az Idő, vázába állította Az Idő, nézi, szemléli Az Idő - s az ifjú hölgy a bazsarózsával elenyészik.
De soha az ifjú hölgy mindenttudó tekintete, és szépsége a Szabó Dezső képén: a mindenttudás szimbolizmusa örök, mint az angyalok nyelve. Na, azon a nyelven társaloghat most Szabó Dezső Ady Endrével, s azt hiszem, könnyezve kacagnak kicsinyes tusáinkon, balgaságunkon!
Hát tehetik, hát tegyék is. Ők már megírták, megfestették.
Azért nem felelhetnek, hogy mi nem értjük, nem látjuk. Ők ezért már régen nem felelnek.
Merthogy rég volt már, amikor itthagytak minket, mint Szekszárdot a Duna.

Képes beszámoló a kiállítás megnyitójáról