Fábián László: Lényegi kérdések

Évszázadokon keresztül változatlanok maradtak a művészeti technikák. A változások valamikor a 19. század végén indultak el - alighanem a fényképezés hatására. Azután - természetesen - az ipari fejlődés eredményei is hozzájárultak ahhoz, hogy a festők és a szobrászok egyaránt újabb fölhasználható anyagok és használati módok után kutassanak. A krómacél, a plexi megjelenése a szobrászatban a hagyományostól eltérő utak felé terelte az alkotókat, a műanyag festékek forgalmazása pedig olyan kompakt felületek előállítását tette lehetővé a geometria felé tájékozódó festők számára, amilyet az addig ismert anyagok talán sosem. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a modern művészet - legalábbis egy bizonyos szektora - az ipari forradalom eredménye (is); megfelelés bizonyos technikai kihívásoknak.
Ugyanakkor mind a szobrászatban, mind pedig a festészetben, grafikában szilárdan tartották / tartják helyüket az évszádos anyagok, technikák. Jelenlétük egyáltalán nem jelenti az elzárkózást a modern gondolkodás elől (mi több, ez bizonyos tradicionális témákra is vonatkozik), hanem éppen a megoldások és témák közötti látszólagos feszültség hoz igen gyakran meghökkentő eredményeket, olyan hatásokat keltve, amelyek a figyelmet éppen ezekre a bonyodalmas kérdésekre irányítják. Az akvarell technika, azaz a vízfestés föltehetőleg mindenki előtt a legismertebb festői lehetőség. Ugyan ki nem próbált jobb vagy gyöngébb minőségű gombfestéket ecsettel megvizezni, színüket papírra átmenteni - akár már az óvodában.
És hadd jegyezzük meg itt azt is, ugyan ki nem vette észre, miként lehet a víz aránya szerint áttetszőbb vagy festettebb felületeket létrehozni, hogy miként folyathatók egymásba - például körvonal nélkül - a fölhordott színek, vagy netán azt is, hogy egyik festék a másikat nemigen akarja takarni, hiszen a víz oldóképessége a festék felhordása után is működik.
A kissé hosszadalmas kitérőre, amely főbb vonalakban igyekezett megközelíteni az akvarell technikát, mindenekelőtt azért volt szükség, mert Szily Géza ennek a festőtechnikának (egyesek a grafika körébe utalják) a mestere; ráadásul olyan mestere, aki - úgy tetszik - történetileg is teljességgel tisztában van a hagyományokkal, sőt annyira lényegesnek tekinti e technikának a jelenlétét, hogy társasággá szervezte a vízfestőket, és rendszeres kiállításokkal hívja fölt rájuk a figyelmet. Annyit mindenképpen előre bocsáthatunk, nem azért ragaszkodik ehhez a megoldáshoz, hogy valami szikár puritanizmussal, nagyvonalú lemondással hivalkodjék, épp ellenkezőleg: megkeresi benne, de ki is használja az összes fogalmazási lehetőséget. Így válik világossá számára, a nézők számára szintúgy, hogy az akvarell bármilyen stíluseszmény kiteljesítése is lehetséges általa. Vagyis az akadémikus naturizmustól az éles körvonalú geometriáig, a popos realizmustól az expresszív gesztusokig bármi beleférhet ebbe az ősöreg tehnikában; nem a technikától, a fölhasználótól függ, milyen esztétikai élmény jön létre.
És most két - ha tetszik: formai - elemet kell kiemelni. Az első mindenképpen a folt, amelynek határozottsági/ határozatlansági fokai adják meg a festmény karakterét, viszonylataik a kompozíció szilárd vázát. A másik - noha mindenképpen az elsővel szoros összefüggésben - a valűr, vagyis színérték. A kettő együttesen biztosítja azt a linearitást, amely - úgy tetszik -, legközelebb áll az akvarellhez, és amely Szily munkáinak lényeges sajátja. Az tudniillik, hogy a rajzosság általuk éppen sokadrangúvá válik, a tárgyias részletezés visszaszorul, a folt a tömeg, a valűr a fényvészonylatok közvetítőjeként mutatkozik. Ha tehát tudjuk is, hogy Szily Gáza festményei jelentékeny részben konkrét - mitológiai, történeti vagy egyéb - témákat ábrázolnak, sosem rögződünk le nála az adott konkrétum részleteinél, sokkal inkább a körvonalak elmosása, a tónusok gazdagítása sugallja a tárgyszerűséget, nevezetesen azt, hogy a látványvilág élményei nagyobb összefüggésekben jelentkeznek szemünkben, semhogy azt holmi rajzossággal visszaadhatónak tekinthetnénk. Mi több, a lazúrozás, a fölületek áthatása éppenséggel arra utal, hogy a valóság különböző rétegei más-más intenzitással vannak jelen egy adott pillanatban; netán pontosan a lényeg alatt. Valóban: egy mítosz, legyen az Európa elrablása vagy egy ugyancsak mitikusnak tetsző történeti mozzanat a magyar honfoglalásból, úgy mutatkozik meg Szily ecsete által, hogy éppen csak földereng a kultúratörténet azóta rátelepedett rétegei alól, alig-alig több puszta sejtelemnél.
Ez a bizonytalanság nem más - legalábbis filozófiai értelemben - mint a jelenségvilág bizonytalansága, a lényegiség - mondhatni - totális megközlelíthetetlensége.
Szily Géza leleménye éppen az, hogy az akvarell technikai lehetőségei között ennek a bizonytalanságnak az adekvát kifejezésére akadt rá. Nevezetesen arra, miszerint segítségükkel éppen azt mondhatja el.
Az említett bizonytalanság mind bölcseleti, mind tudományos (tessék ezúttal a Heisenberg utáni fizikára gondolni a példa kedvéért) értelemben modern gondolat; lényegesen közrejátszik hajdani biztonságérzetünk elvesztésében, amely egykor - tudatlansági állapotunkban? - közérzésként semmiképpen sem volt általánosítható. A hajdan (boldogság-kor) és a modern (boldogtalanság-kor) közötti szakadékot hangsúlyozza, teszi láthatóvá egy olyan hagyományos technikával, amely mindig is utalhatott a körvonaltalanságra, a határok elmosódottságára, tehát arra, ami megingathatja biztonságérzetünket. Csak egykor nem erre voltunk a legfogékonyabbak. Ekképpen Szily Gézát egyik legmodernebb festőnknek tekintjük, olyan művésznek, aki egyénien, karakterisztikusan fogalmazza meg korunk/kora lényegi kérdéseit.