„Töttős Gábor: Szemeink elvarázsolt tükrök...”

Határ József fafaragó, Szily Géza festőművész és Sütő Károly keramikus kiállításának megnyitása a IV. TolnaArt Művésztalálkozón

Nem lehet pontosan kideríteni, mikor, de kétségtelen, hogy valaha valakinek az a rögeszméje támadt, hogy a kiállításokat meg kell nyitni. Ez a művelet, vagyis a megnyitás látszólag sokkal könnyebb, mint lopott bankkártyával a folyószámla megnyitása, vagy éjszaka, pájszerrel a bolti raktár megnyitása, de ez csupán a csalóka látszat. Ugyanis egyáltalán nem könnyű tíz percig módszeresen untatni és visszafogni azokat, akik legkevésbé sem a megnyitóért, hanem magáért a kiállításért, a művek remélhető élményéért és egymás baráti társaságáért látogatják az ilyen alkalmakat. Az önök házigazdája még azt a végzetes hibát is elkövette, hogy a számtalan műértő szakember helyett olyasvalakit kért föl, akinek legföljebb fizikai, de nem szellemi súlya nyomhat valamit a latban. Az így kiszolgáltatott kiállító művészek, akik hozzászokhattak az ismerős műkritikusi hanghoz – a kritikus az az ember, aki egy egyenes vonalat is csak vonalzóval képes meghúzni, de azért bátran mond véleményt bármilyen görbéről –, szóval, ők most kénytelenek elviselni e már is hosszúra nyúlt megnyitót.

Egy közülük, Határ Józsi bácsi, akinek immár angyalok söprik bicskaforgácsait, bizonyára derűs lélekkel mosolyog az őt dicsérő szavakon, hiszen 83. születésnapja után ama nagy égi emberszobrász udvarába költözött. Nemcsak az Alsólipnyicától Faddon át Mözsig tartó rögös utat hagyta itt, hanem szobraiban életderűje erejét, a holt fába oltott s így megéledő emberszeretetét. Babits szavai elevenednek meg, amikor arasznyi műveiből igazi nagyság sugárzik ránk: „Szemeink elvarázsolt tükrök, / füleink a visszhangot zúgják...”

Az alkotásnak olyan ősi biztonságát mutatja, amivel egyetlen darab fából szinte tekintete metszi le a fölösleges anyagot – akár a legnagyobb alkotók –, kompozíciójában harmonikus egységgé feszülnek, izmok, mozdulatok, arcok és pillanatok, sorsok és gondolatok. Szemgyönyörködtető ritmusai egyszerre rejtik magukban a fa anyagszerűségét és alakjainak emberségét, s a bölcsőben már-már felhők között ringó ember szelíd-szomorú humorát is.

S ebben a meghitt pillanatban, amikor elrévedünk, vagy könny tolul szemünkbe, pillantsunk Szily Géza képeire. Leginkább azon lepődünk meg, hogy most is így látjuk a világot, amely a sejtelmek és érzések, egymásból kibontakozó és egymásba átlengő pillanatok impressziója. A Tolnától Szombathelyig, a gobelintől az akvarellig nyomon követhető pálya legbiztosabb fogódzója talán a senki másra nem jellemző világlátás. Az, ahogyan szinte a gyermek sürgető türelmetlenségével egyszerre akar elmondani mindent, s úgy néz, úgy lát, ahogy mi, megromlott felnőttek már nem tudunk, és nem merünk látni és nézni. Számtalan kiállítás és számos elismerés után egy festőművész aligha igényli egy szerény kívülálló dicséretét, aki alighanem zavarba jönne, ha ecsetet meg vízfestéket tennének elé.

Azonban a külső szemlélőnek is vannak jogai. Elmondhatja például, hogy Szily Géza képein egy pillanatig sem lehet unatkozni, humora, vibrálása, merész színgazdagsága, kompozíciós játékossága ösztönöz, hogy gondolatainkban újraalkossuk, amit nekünk sejtet és elmond. Szívesen társulunk Bácskai utazásához, Pegazus látogatásához: a Gőzsy-kastély játszi színei és ívei szemünkbe omló látványához, az örökmozgó Baromfiudvar és Tolna technikában is új utakat kereső világához. S közben Babits sorait olvassuk hozzá: „Egymást foganjuk s szüljük egyre / lelkünk ízét keverve tarkán...”

Ha képzeletben és a valóságban néhányat lépünk, mindez teljessé válik bennünk Sütő Károly kerámiái láttán. A múlt-jelen-jövő vázái mellett az Őspár barbár szépsége, a Virágaim és évmilliók üzenetét közvetítő Evolució, a Kezdetek lángos csírái, amikor a szomszédban Az élet kihabzik, már mind-mind meggyőznek az önkifejezés erejéről. Ha az Életkövek, az Átalakulás elemi élményeit, vagy a Dinasztia formáló ösztönét merésznek és újszerűnek látjuk, mit fogunk mondani az Élet és pokol, a magát kínáló Átalakulás vagy éppen A jel láttán? A létünk alapkérdéseit feszegető mozgások és formák, asszociációk és továbbgondolási lehetőségek szinte elfeledtetik velünk, hogy amit látunk, kerámia: törékeny anyag, amelybe törékeny lélek építette be önmagát. Az érzés távoli és közeli rokonságát Az öregek nyelvelő hármasánál Weörös Sándor versben, a Harci díszben című szobornál pedig Italo Calvino A kettészelt őrgróf című kisregényében véljük felfedezni. De mindez csak játék a szemlélőnek, ám keményen megküzdött valóságfeltárás az alkotónak, s mindhárom alkotónak.

Földi valóságon innen és túl – ahogy Babits soraiban – ismét tovább olvassuk: „Míg majd a végső Lakomában / elolvadunk az Isten ajkán”, szóval, ott és akkor, amikor majd megejtik a számadást a tálentumról, bizonyára mindhárom művész a példázat jó sáfárává válik. Egyfelől önmaguk, másfelől a külső és belső világ hű fiai ők, akik nekünk és értünk mondtak el valami lényegit és emberit. Lesz, aki egyiküket vagy másikukat magához közelebbinek vagy távolabbinak érzi majd, de Berzsenyi Dániellel mondhatják neki az alkotók: „Ki gondja minden agynak tetszeni?”

Egy valakinek azonban bizonyosan tetszett mindhárom művészet, s ez szerencsére Rühl Gizella. Jól esik azt látnunk, hogy párosul benne a tehetősség és ízlés, s mindannyiunk örömére egy lehetőségben, galériájában és ebben a mai alkalomban leli meg egyik csúcsát. A másikat a TolnaArt honlapján – országosan egyedülállóként és példamutatóan létesített és gondozott honlapján! – egyre többen és többen keresik föl. Gizi alighanem valami nagy titkot tud: hogy az igazi öröm, boldogság és élmény csak az lehet, amit másokkal is meg tudunk osztani. S ha ez egyszer ő úgy gondolta, hogy ennek a mai örömosztásnak egy testes főiskolai docens súlyával és bajuszával ad kellő nyomatékot, most már fogadják el akaratát, hiszen ha tévedett is, ennek a megnyitónak itt a vége, s persze ezután már szabadon és szöveg nélkül érdemes megtekintenünk Határ József, Szily Géza és Sütő Károly műveit.

Szekszárd-Tolna, 2004. július 3.