Szekszárdi Vasárnap
2003. augusztus 10. XIII. évfolyam 27. szám
Sas
Erzsébet : Kávéházi randevú című rovatában megjelent írása
Szatmári Juhos Lászlóról, a 11. Forma Symposion kapcsán
Vendégem a Gemenc presszóbanSzatmári Juhos László szobrászművész. A
randevú a "nem vagyok én az a nyilatkozós fajta", valamint "semmi jó
nem származik abból, ha én elkezdek beszélni" kijelentések miatt
húzódott évről évre, egészen mostanáig, amikor már az általa kitalált,
megalkotott és sikerre vitt Művésztelep immár a 11. kiállítását érte
meg. A randevút feleségével, a művésztelep háziasszonyával, Csuhaj Tünde tojáshímző művésszel
sikerült megbeszélnünk, akinek köszönhetően létrejött az alábbi nyolc
szemközti interjú, amely a randevú negyedik résztvevőjének, Rühl
Gizellának köszönhetően, a TolnaArt internetes oldalán is olvasható
lesz (www.tolnaart.hu).
- Szatmári Juhos
László! Kevés ember van
Szekszárdon, aki e nevet nem ismeri. Azt viszont csak egy nagyon szűk
réteg, hogyan került egy Szatmárnémetiben született fiatalember
Szekszárdra, s hogy alakult - jól, rosszul - a sorsa...
- Olyan családban születtem, ahol a szüleim, mindig "csináltak"
valamit. Apám műbútorasztalos volt, majd művezető egy csipkeüzemben,
olyan rajzkészséggel, hogy csipkéket tervezett. Anyám állandóan
kézimunkázott, s úgy gondolom engem is ez ösztönzött. Amióta az eszemet
tudom rajzoltam, az általános iskolában órákon a pad alatt. Néha rám
szóltak, aztán hagyták. Minden más is érdekelt, ami manuális munka
volt. Falvédőket hímeztem, s gyermekként a vízpart mellett, a homokba,
barátaimmal meztelen nőket formáztunk meg. Legkedvesebb tanárommal,
Csapó Sándorral nagyon bensőséges volt a kapcsolatom, az ő
ösztönzésének köszönhetően kerültem be Marosvásárhelyen a Zene- és
Képzőművészeti Gimnáziumba.
- A felvételit megelőzte egy tehetségkutató verseny, ahol egy lányt
kellett lerajzolni. Kaptam egy "behívót", hogy sikerült a rajzom, ami
már-már annyit jelentett, hogy felvettek a gimnáziumba, csakhogy éppen
a záróvizsga előtt, amikor román nyelvből bukásra álltam. Ennek a
behívónak köszönhettem, hogy átengedtek.
Bár a gimnáziumban rendszeresen megbuktam románból, ma sem tudom miért.
Ez mindenesetre nem nyelvkérdés volt, mert franciául jól és gyorsan
tanultam. Rajzoltunk, festettünk, textileztünk, szobrászkodtunk. Az
utolsó két évben már szakosodtunk, én a szobrászatot választottam.
- Az első gondtalan nyár
az érettségi után?
- A volt rajztanárommal restauráltuk a szatmári színházat. Izgalmas és
érdekes munka volt, régi századelejei újságokra bukkantunk a
restaurálás során, valamint megtanultam a papírmasé-készítést, az
aranyozást, ugyanis 24 karátos arannyal dolgoztunk.
Aztán véget ért a nyár, és bekerültem egy bútoripari céghez, ahol
termékekről kellett prospektusokhoz rajzokat készíteni, itt igazán
kipróbálhattam magam. Egyszer meglátogattam Marosvásárhelyen a régi
tanáraimat, akik jól össze is szidtak, hogy miért dolgozom, s miért nem
járok főiskolára.
Aztán felvételiztem és elkezdődött számomra Kolozsvárott a főiskolai
élet, ahol szociális ösztöndíjat kaptam, ugyanis apám már a gimnáziumi
évek alatt meghalt.
- Már abban az időben is
ilyen őszinte és szókimondó ember volt?
- Gimnazista voltam, amikor először éreztem, hogy én nem akarok abban
az országban élni. Megszűnt a magyar autonóm tartomány 1967-68-ban, és
olyan címen, hogy ki kell javítani a közintézmények, üzletek
feliratait, új feliratokat tettek ki, de már román nyelven.
Az iskolában csak román osztályok indultak, és sok minden történt, amit
én kamasz, állandóan igazságot kereső fejjel nehezen viseltem. Ez az
érzés a főiskolán csak fokozódott, s amikor levelezés útján
megismerkedtem egy magyar lánnyal - akkor III. éves főiskolás voltam -,
engedéllyel átjöttem Magyarországra. A papírjaimat honosították, és az
ottani három évből egy évet fogadtak el, így másodévesként
folytathattam a tanulmányaimat, a Képzőművészeti Főiskolán Budapesten.
- Volt különbség a két
főiskola között?
- A budapesti sokkal lazább volt, hagytak bennünket dolgozni, csak
félév végén kellett bemutatni néhány munkát. Már a főiskolás évek
közben is dolgoztam a Dunaújvárosi Vasműben, díszkovácsként.
- Mikor és hogyan került
látószögébe Szekszárd városa, ahol immár három évtizede él és alkot?
- A rádióban hallottam egy riportot, hogy Tolna megyében nincsenek
művészek, s szívesen támogatnának ösztöndíjjal valakit, aki aztán itt
telepedne le. Akkor harmadéves főiskolás voltam, s egyébként is a város
felé orientálódtunk, szerződést kötöttem az akkori megyei tanáccsal,
hogyha végzek, műtermes lakást kapok, és állást, ennek fejében itt
kezdem el az alkotói munkámat. Közben Dunaújvárosban volt már beadott
lakáskérelmünk, amiről érkezett is egy papír, hogy kiutalják. Azonnal
visszamondtam, azzal, hogy én Szekszárdra jövök, itt számítanak rám.
Elvégeztem a főiskolát, jelentkeztem a megyei tanácsnál, ahol közölték,
hogy az ösztöndíjat nem kérik vissza, de se lakást, se állást nem
tudnak biztosítani.
- Ezek nehéz időszakok
voltak, hogy lehetett átvészelni?
- Csalódásokkal, veszteségekkel. Ráment a házasságom, amelyből két
gyermekem született, ma már felnőttek. Szekszárd környékén állást
kerestem. Végül a csatári kerámiaüzemben kaptam állást, mint
üzemvezető, és egy légópincében egy műteremlakást, ahová már egyedül
költöztem, illetve az egyik gyermekemmel.
A csatári üzemben annak idején sok tehetség dolgozott. Párat említenék
a teljesség igénye nélkül: Bíró Anci,
Teszler Ella, Csúcs Endre, Kiss
Károly, Szathmáry Tamás, Fusz György és a későbbi feleségem Csuhaj Tünde.
- Hosszú lenne elmondani a
csatári üzem sorsának alakulásást és végét, ön hová került?
- A Decsi Háziipari Szövetkezetnél kezdtem el dolgozni, a keramikusok
munkáját szerveztem. Ekkor sikerült egy megbízást elvállalnom, amely
szép keresetet hozott, amivel elkezdtünk társammal, Tündével, közös
otthonunkat építeni. Tünde akkor, mint bedolgozó, sárközi tojásokat
festett. A tojásfestést az idők során olyan művészi szintre
fejlesztette, hogy a világ sok tájára eljutott már vele, s bármily
furcsa, ma jószerivel ebből élünk, és két gyermekünket taníttatjuk.
Közben meghirdettek egy pályázatot Egerben, amely egy műtermes lakással
járt. Beadtam a pályázatot, úgy tudtam öt pályázat érkezett be, viszont
az is a tudomásomra jutott, hogy az itteni "érdeklődésre" az volt a
válasz, hogy itt is biztosítanak számunkra egy műtermi lakást és
állást. Ez már másodszor játszódott le az életemben.
- Mivel lehet "pótolni" ezt a
veszteséget?
- Bonyhádon dolgoztam a művelődési házban, mint művészeti előadó, majd
később a Szekszárdi Úttörők Házában szakkörvezetőként, s közben 1984-t
írtunk, beköltöztünk a házunkba. A feleségemnek akkor nem volt munkája,
a fent említett munkahelyek olyan kevés pénzt hoztak, hogy abból alig
lehetett megélni, és sajnos olyan megbízás nem érkezett, amellyel
tisztességes pénzt lehetett volna keresni.
Még a Húsipari Vállalatnál is dolgoztam éjszaka, mint takarító
brigádvezető. Akkor a feleségem kapott állást a Gyermekek Házában,
viszont műtermünk még mindig nem volt. Abban az időben pályáztatott meg
a város két műtermet, sajnos egyiket sem tudta megépíteni. Közben magam
is néztem műterem után. Miután nem sikerült, Szabó Gézához fordultam,
majd Kovács János akkori tanácselnökhöz, s az ő segítségükkel sikerült
egy műtermet megvásárolni, azzal, hogy köteleztek annak átépítésére.
Ezt a Pallack utcai műtermet, addig-addig építgettük, míg - immár 11
éve - művészteleppé vált.
- A Képző és Iparművészeti Lektorátus elismeri és nyilvántartja ezt a
művésztelepet, s éppen az itt kiállító neves művészek adják meg az
országos rangját. Szekszárd Város Önkormányzata a kezdetektől
támogatja.
Szatmári Juhos László nem könnyű ember.
Ha annak lehet nevezni valakit, aki megmondja, amit gondol, akkor és
ott és annak, akinek szánja. Az anyag, a forma az ő világa, s nem
szavak, a csűrés-csavarás és a helyezkedés. Azért mégis örülök, hogy
sikerült randevúzni vele, még ha "felügyelet" mellett is - hogy el ne
szökjön.
Hat évvel
ezelőtt, amikor Szatmári Juhos László ötven, a Forma Symposion pedig ötödik
születésnapját ünnepelte egy igényes kivitelezésű katalógusba Prokai
Gábor a következő mondatokat írta: "Ahhoz, hogy valaki úgy ura tudjon
maradni élete alakításának, ahogy Szatmári Juhos László teszi, ahhoz
nagy képzelő erő, sok energia, optimizmus, merészség és munkabírás
kell. Álmodott egy nagyot, hogy szobrász lesz, és ezt az álmot, a
legnagyobb áldozat árán is véghez vitte. Mai világunkban megbecsülendő
ritka tulajdonság, ha valaki képes saját emberi gondjai, művészi
problémái mellett tevékenységével mások számára is hasznos lenni. Az ő
munkásságának ez is szerves része. Háta mögött egy termékeny, gazdag
fél évszázaddal alkotókedve semmit sem kopott.
Az oldalt összeállította:
Rühl Gizella